Amikor 1946-ban Árpád született, az Amerikában élő pap rokon küldött csomagot gyermekholmikkal. Ebben az időben a gyerekeknek a fehérneműt Honleány nevű fonalból kötöttük öt vékony tűvel. És voltak lányok, asszonyok, akik maguk csináltak pulóvereket, azokat hozták be a munkahelyünkre, és adták részletre. A ruházkodás körülbelül így ment. A Honleány nagyon vékonyszálú fonal volt, hol fehéret lehetett kapni, hol világoskéket és néha rózsaszínt is. Öt-hat év körüli volt a lányom, amikor már nem akarta fölvenni a világoskék bugyit, de hát csak olyan fonal volt, nem tudtam másból kötni neki. Emlékszem, hogy magammal vittem a hivatalba is, és a többi asszonnyal együtt kötöttem a szabad pártnapokon, azokon a pártgyűléseken, amelyekre a pártonkívülieknek is el kellett menni. A Szabad Nép-félórán nem lehetett kötni, de a pártgyűlésen igen. Akkor kinyitották a két terem közti ajtót, az ajtó fölött volt egy Rákosi-fénykép, és mi leültünk „Rákosi füle alá”, előszedtük a kötésünket, és kézimunkáztunk, míg ment a fejtágító. Vagy nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, nem tudom. Aztán megnőttek a gyerekek, akkor már nem kötöttünk. Lassan lehetett is kapni ezt, azt, de nem volt ilyen bőség, mint most, és hát a minőség is más volt. Később, 56 után dúsan jöttek a csomagok külföldről, azokból vásároltunk, és alakíttattuk át. Volt a hivatalban két-három asszony, aki közvetítette ezeket a nagyon jó holmikat, amelyek Amerikából, vagy Isten tudja, honnan jöttek. Én vittem haza, hogy nézzük meg, mit lehet belőle csinálni. És havonta fizettünk részletekben. Nem volt drága, ki tudtuk fizetni. Voltak varrónők régebbről, vagy ajánlotta valaki, akik átalakították, és ragyogó ruhákat csináltak belőlük, nagyon szép, nagyon elegáns dolgokat. A Gyöngyvér esküvői ruháját is ilyen házi varrónő varrta. Kifordították a régi kabátokat – azok finom anyagok voltak –, átvarrták szoknyává a szmoking nadrágját, így lett a kosztüm. Miután az édesapám meghalt, az egyik zakójából nekem lett egy kosztümkabát, amit nagyon sokáig hordtam. Aki tudott varrni, annak könnyű volt az élete. Hát én nem tudtam, és édesanyám se olyan szinten. A kisgyereknek még varrogatott, de a felnőtteknek már nem. Később aztán megnyíltak az üzletek. Olyan is volt, hogy mondta a kolléganő: a Király utcában tudok egy üzletet, menj be, mondj egy nevet, és lesz ruha. Szóval először csak pult alatt ment a dolog, de aztán nagyon szépen kifejlődött. 56 után valamivel könnyebb lett, áru is akadt, olyan, amilyen, de már érdemes volt bemenni az üzletekbe. A Margit körúti Alkalmi Áruházban is sok mindent lehetett venni. Sokszor lehetett kapni exportból visszamaradt holmit. Emlékszem, vettem két olyan kartonruhát, amelyikre azt mondták, hogy talán a Szovjetuniónak gyártottuk, vagy Romániának, de olyan kis méretű, amilyenre ott nincs igény. Férfiruhát is lehetett így venni. Hát igen, kellett nézni, kellett figyelni Mi úgy gondoltuk, hogy jól föl vagyunk öltözve, de nem tudom, hogy így volt-e.