Máriáék, a húgomék 1967-ben mentek ki Ausztriába, addig együtt laktunk a Bimbó út 3.-ban. Akkor hirtelen üresen maradt a ház, de addig bizony tele volt. Közben a folyosón lakó nagyon kedves ismerősünkkel, Gyöngyvérnek a bérmaanyjával kötöttünk eltartási szerződést. Úgyhogy mire Gyöngyvér leérettségizett, papíron joga volt a Mariska néni hasonlóan nagy lakásából egy szobát elfoglalni. Mariska néni özvegy volt, gyermektelen, és egy szobát átadott eltartás fejében. Komoly szerződést kötöttünk. Jött is időnként meglepetésszerűen ellenőrizni a lakóbizottság elnöke, hogy ott lakik-e, és hogy Mariska nénit ellátjuk-e. Ez a lakás háromszoba-hallos nagy lakás volt. Mariska néni kiadta a kis szobát is, havi két-háromszáz forintot hozott az is neki, de volt benne társbérlő is. Mariska néni halála után Gyöngyvér kiigényelte az egész lakást, azután cseréltünk, akkortól Gyöngyvérék laktak anyámmal. De ez már a hetvenes években történt. Amikor a harmadik fia is megszületett, csodával határos módon engedélyt kaptak a tanácstól, és a lakás fölött beépítették a tetőteret, ott lett mind a három fiúnak egy-egy kis szobája és egy közös tér. Sokan mindenfélét kitaláltak, mert a lakás nagy szükség volt. Nem a mi kerületünk volt a legfontosabb a lakásépítés terén. Ezt a Bimbó úti házat, ahogy mondtam, a MABI építtette, ahogy más biztosító társaságok is tartottak fenn bérházat. A háború után az államé lett, tanácsi tulajdonúvá vált. Két személynek járt egy szoba, de ha az egyik otthon dolgozott, vagy mondjuk olyan munkája volt, hogy otthon is kellett dolgoznia, akkor lehetett még egy, például egy orvosnak rendelő. A múltkor eszembe jutott, hogy telefonhoz is milyen nehéz volt hozzájutni. Éveket kellett várni. Úgy lett telefonunk, hogy az uram vitte haza az iratait, otthon dolgozott, és a bíróságtól kapott igazolást, hogy a munkájához kell a telefon. Éppen úgy, ahogy az autóhoz is sorban állás kellett, egy Trabantra is hosszú ideig vártak az emberek. Emlékszem, egyik kollégám egy Wartburggal jött be a hivatalba, néztük, hogy na, hát ez már valami. És akkor arra kért bennünket, ha érdeklődnek, mondjuk azt, hogy nyerte a lottón. Ez már 57 után kellett legyen, mert 57-től van lottó. Ezt azért tudom, mert én rögtön elkezdtem, és a mai napig lottózom ugyanazokkal a számokkal. De a ruházkodás nehézségei – erről már beszélgettünk – szintén a hiányból eredtek. Vagy az étkezésé. Amikor a húgom kisfia, Kisákos kicsi volt, a maszek zöldségesnél kellett a tojást beszerezni. A jelszó „japán” volt: és kérek hat japánt. Akkor hátrament, és barna zacskóban kihozta a tojást. Nem tudom, miből is gondoltuk – ő is és mi is –, hogy ezt senki nem veszi észre.