Arra nagyon emlékszem, amikor bejöttek az oroszok. A háznak – ami most hotelépület – a pincéjébe mentük, ami tulajdonképpen a földszinten, egy sziklafalban volt, és így védettebb hely volt. Oda az első orosz bejött, szemüveggel, és barátságos volt, és utána jöttek a többiek zabrálni. Volt egy kertész, akinek a kofferjában egyszerű szövet volt. Azt is elvitték, pedig ő azt nagyon féltette. És mi meg az ajtóból láttuk a mi lakásunkat, ahol a zabráló oroszok vitték az iskolatáskámat, a télikabátomat, meg a testvéremét. Utána meg többször jöttek randalírozni. A nagyapám, tehát az anyai nagyanyámnak a második férje is nyugalmazott katonatiszt, alezredes volt, és ők is lejöttek ugyanabba a lakásba, még 44-ben, és ott együtt éltünk. Emlékszem, azt mondta apám a nagyapámnak, hogy „dugja el az uniformisát, ha jönnek az oroszok”. Ő meg elég ügyetlenül dugta el, mert az oroszok megtalálták, úgyhogy apám nagyon dühös volt. Aztán egyszer egy részeg orosz revolverrel fenyegette apámat, hogy lelövi, ha nem ad – mit tudom én – bort neki. Volt háztartási alkalmazottunk, aki tudott szerbül, és ő könyörgött, illetve ő tudott úgy beszélni az orosszal, hogy végül is aztán nem lőtte le apámat. Ezeket utólag hallottam, én nem voltam jelen. De előtte meg volt más. Ott álltak a magyar aknavetősök az ablakunk alatt, és lőttek. És azt élveztem. Igazi ágyú, amelyik lő! Meg volt katonai pékség. Ez egy földszinti lakás volt, alatta volt alagsor, ahova jöttek többször különböző katonai egységek. Német pékség, magyar pékség, aknavetősök – és mindegyiket ismertük. Szóval gyerekként úgy emlékszem vissza, hogy a német és a magyar katona ismert volt, tehát attól nem kellett félni. Az orosz volt az ellenség, attól kellett félni. És azt tapasztaltuk is, hogy ők zabrálnak és randalíroznak. Azt hiszem, épp mentünk a templomba március végén, húsvétkor, és akkor találtunk az utcán itt egy ezüstvillát, ott egy kanalat, amit tőlünk elvittek, és aztán elszórták. Ezek az emlékek maradtak meg róluk.