Tovább a szövegrészlethez...
egyetem - felsőoktatás

Mi egymás között úgy neveztük: a „hurkatöltő”. Oda bepréselnek, ott megvannak a szabályok, hogy hogyan kell viselkedni, és a végén kijön az eredmény. Szóval nagyon katonás intézmény volt a pesti Központi Szeminárium. Ébresztővel, napi programmal, a folyosói szilenciummal, az ebédlői, a tanulótermi és a hálószobai szabályokkal. Például a hálószobába csak azok mehetnek be, akik ott laknak, mások nem. Vagy a városba egyedül nem mehetsz ki, csak a sétaidő alatt, kettesével vagy hármasával; egy héten egyszer van nagyséta, akkor kimehetsz a hegyekbe, de akkor se egyedül. Még kamasz koromban volt egy romantikus álmom, hogy én jezsuita szeretnék lenni. Az pedig ismert, hogy a jezsuiták nagyon katonás rend. Nekem volt erre adottságom. Elfogadtam a rendet és a szigorú életet, és ezt próbáltam a lehető legjobban csinálni. Nagyon jól tudtuk önmagunkat gúnyolni, és talán ezáltal relativizálni azokat az ellentmondásokat, amelyekről mi is láttuk, hogy nem egészen jók. Úgy éltünk, hogy a cél érdekében ezt mi vállaljuk. Engem annyira lelkesített az, hogy pap akarok lenni, hogy elfogadtam, hogy ennek ez az ára. De ha az ember már benne van, akkor ott is van humor, ott is van érdekesség. Voltak, akik futballoztak és biliárdoztak. Számomra inkább az volt a fontos, hogy jól tudjak vitatkozni, ezért olyanokat kerestem, akikkel jól lehetett vitázni valamilyen témáról. Most kisarkítom: „van-e Isten vagy nincs?”, vagy hogy „mi a természettudomány és a teremtéstörténet összefüggése?” És szívesen kerestem olyan társat, mondjuk, sétára, akivel ilyen témákról tudtunk beszélni. A mi kiképzésünkben az volt nagyon jó, hogy a tanárok minden tételt megkérdőjeleztek. Ez volt a módszer.