Tovább a szövegrészlethez...
külföldi utazás

Találkozásunkkor tanácsoltam apámnak, hogy keresse meg a bécsi érseket, König bíborost, neki biztos van kapcsolata Magyarországgal. Végül 68 januárjában tudott vele beszélni. Kérte a közbenjárását, hogy az útlevelemet megkaphassam. König fölvette a kapcsolatot a magyar püspöki kar titkárával, Cserháti püspökkel. Ismertem őt mint dogmatikatanárt, az újmisémen a kézvezetőm volt. Realista és jól taktikázó egyházpolitikusnak tartottam. Békepaphoz, mint Beresztóczy vagy Horváth Richárd, én soha nem mentem volna segítséget kérni. De Cserhátit el tudtam fogadni, benne megbíztam. Cserháti püspök próbált az ÁEH-nál közvetíteni, garanciát adni, hogy én vissza fogok jönni. Megígérték neki, hogy megkapom az útlevelet, ennek ellenére a tavasz folyamán, háromszor vagy négyszer újból visszautasították. Erre április végén apám egy nagyon kemény hangú levelet írt egy magas beosztású bécsi ismerősének. Ebben leleplezte azt a propagandát, amely az enyhülés látszatával csalogatja a turistákat Nyugatról, de igazi arca a kulisszák mögött nem változik. A magyar megbízott – írja apám – az ENSZ Emberi Jogok Bizottságában szót emel a jogegyenlőségért, mindenki számára, Afrikától Európáig, de az ő fia még tizenkét év után sem látogathatja meg külföldön élő családját. Ez az ismerős aztán továbbította a levelet a bécsi magyar sajtóatasséhoz. Csak ezután kaptam Cserhátitól újból egy levelet, melyben azt írja, hogy beszélt az ÁEH elnökhelyettesével, és felelősséget vállalt a visszatérésemet illetően. Most idézem: „Ami őket meghatotta, elsősorban az volt, hogy nem szűntem meg ostromolni a hivatalt ebben az ügyben. König bíboros úrnak az előbb írtam meg, hogy az útleveledet megkaptad. Kedves édesapádnak most már nem írok, hiszen bizonyára már tud az eredményről. Igaz szeretettel ölel: Cserháti, Pécs, 68. június 5-én.” Tehát így született meg a végeredmény, június 13-án kézhez kaptam az útlevelet.