Az volt az elképzelésem, hogy nem fogjuk leülni. Irreálisnak, politikai színjátéknak tartottam. A tíz évet tényleg nem ültem le, csak hatot. Az első fokú tárgyalás után átvittek a Gyűjtőbe, aztán amikor felállították a márianosztrai osztályidegen börtönt, az összes papot odavitték. A börtönön belül is elkülönítve tartottak bennünket. Egy ilyen börtönben a papok a legveszélyesebbek, akik még az osztályidegeneket is megfertőzhetik. Sorstársak között voltam, tudomásul vettem. Rosszabb helyzetben voltak a családosok, rájuk nagyobb pszichikai teher nehezedett. Az igazi nagy probléma a kisközösségben való együttélés volt, ami nagyon sokban függött az egyéni alkattól is. A papoknak ez könnyebben ment. Márianosztrán az első időben nem dolgozhattunk, ezzel külön büntették a papokat. A legsúlyosabb az volt, hogy több mint egy éven keresztül semmiféle betűhöz nem juthattunk hozzá. Nem olvashattunk, még a börtönkönyvtárat sem használhattuk. Később, amikor Hruscsov veje, Adzsubej ellátogatott a Vatikánba, javult a kapcsolat az állam és az egyház között. Akkor már kaphattunk breviáriumot, Szentírást is engedtek be, és dolgoztunk. Hogy a tétlenség kinek mennyire elviselhető, az karakter kérdése. Nekem ez jól jött. Sok időnk volt arra, hogy beszélgessünk, rendszeresen tornásztunk, jógagyakorlatokat végeztünk, vizeskannával súlyzóztunk. Ott voltam a legjobb fizikai kondícióban. Az összes börtön közül Márianosztrán volt a legjobb a koszt, mert viszonylag kevesen voltunk, és ehhez képest ott elég nagy gazdaság működött. A szigorúság a fegyőrökre is vonatkozott, és ennek következtében nem lopták el az élelmet. Ráadásul jó szakácsok is voltak.