A Swissairnél tíz évig voltam, aztán 89-ben több kurzust töröltek, sok tanárt elbocsátottak. Engem nem, de megmondták, hogy kevesebb kurzusom lesz. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek, mert nem keresek eleget a megélhetésemhez, és szerettem volna több elfoglaltságot is. Akkor éppen sok menekült érkezett Svájcba, nagy szükség volt gondozókra a különböző menekülttáborokban. Nekem ugyan nincs szociális gondozói végzettségem, de nem is igényelték. 89-ben jelentkeztem, és azonnal felvettek egy menekültotthonba. Ott dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig, 99-ig. Illetve közben volt egy változás, mert bezárták az otthont, amelyikben dolgoztam, és átkerültem egy másikba. Ez volt az utolsó és a legjobb munkahelyem. Nagyon szerettem a menekültekkel foglalkozni. A német nyelv oktatása volt az egyik feladatom, de mást is csináltam. Négy éven keresztül az élelmezést kellett vezetnem egy százhúsz fős menekült otthonban. Nem főznöm kellett, a menekültek maguk főztek, hanem összeállítani a menüket, beszerezni az alapanyagot, megszervezni a főzést és ellátni mindenkit. Érdekes, új munka volt, egy kihívás, szívesen csináltam. A nyolcvanas évek második felében nagyon erős menekülthullám érte el Svájcot, özönlöttek a menekültek. Akkor már nagyon nehéz volt menekültjogot kapni. Sokakat visszaküldtek, de a genfi konvenció alapján előírták, hogy mindenkit meg kell hallgatni. A kérelmezőnek meg kellett várnia, hogy mit döntenek az illetékes szervek, megkapja-e a menekültstátust. Ez a procedúra általában több hónapot vett igénybe. Azért kellettek a menekülttáborok, hogy amíg el nem dől a sorsuk, elhelyezzék őket. Szóval állandó hullámzás volt a menekültek között. A munkatársaim többsége nem tudta, hogy milyen menekültnek lenni. Amikor a bosnyák menekültek jöttek a boszniai háború idején, akkor tényleg nyilvánvaló volt, hogy nagyon velük érzek. Az engem nem terhelt meg, hogy emlékeztettek a múltamra, ellenkezőleg, hasznomra vált a munkában, mert jobban át tudtam érezni, mit jelent hontalanná válni. Szerettem ezt a munkát, nagyon jó kapcsolatom volt a menekültekkel. Sokukkal összebarátkoztam, és amikor elhagyták az otthont, akkor is baráti kapcsolatot tartottam fenn többükkel, látogattam őket továbbra is. Amikor a boszniai háború folyt, akkor a svájci Vöröskereszt ötezer bosnyák személynek megadta a menekültjogot, akárcsak 56-ban a tizenkétezer magyar menekültnek, így en bloc. Ezek a menekültek tulajdonképp haláltáborokból jöttek ki. Főleg férfiak, de a családtagjaik is utánuk jöhettek. Először a férfiakat hozták ki a táborokból, azután fölkeresték a családtagjaikat, és őket is kihozták Svájcba. Nagylelkű tett volt Svájc részéről. A táborunkban két éven keresztül csak bosnyák menekültek laktak. Megkapták a menekültjogot, viszont nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Különbözik a kultúrájuk, a temperamentumuk, a nyelvvel is nehézségeik voltak, egyáltalán megtanulni németül. Leginkább falusiak jöttek, olyanok, akik az anyanyelvükön kívül semmilyen más nyelvet nem beszéltek, és akik odahaza földműveléssel meg állattenyésztéssel foglalkoztak. A falusi lakosságnak mindig sokkal nehezebb az emigráció, nem olyan mozgékonyak, mint a városi emberek. Sokan nem tudtak elhelyezkedni, akkor sem, amikor már régen engedélyezték nekik a munkavállalást. Nem találtak munkahelyet, mert vagy túl öregek voltak, vagy nem eléggé kvalifikáltak, úgyhogy svájci segélyből kellett élniük. Nem tudták mivel elfoglalni magukat, sokan depresszióba estek. Szomorú, hogy ott élhettek a svájci paradicsomban, és teljesen boldogtalanul. Egy vágyuk volt, minél előbb hazamenni. Tudok olyan bosnyákokról, akik megkapták a menekültjogot, svájci állampolgárok lehettek volna, de visszamentek Boszniába. Nem bírták ki. Az albánok is nagyon nehezen illeszkedtek be, hasonlóan a bosnyákokhoz. Az övéké is egészen más kultúra. A bosnyákok egytől-egyig muzulmánok, az albánoknak is a túlnyomó többsége, csak elvétve vannak közöttük keresztények.