Anyám két helyen nőtt fel: Élesden és Brátkán. Élesd egy színtiszta magyar nagy falu. Brátka egy színtiszta pici román falu. Télen Élesden éltek, és nyáron volt ez a panzió, és akkor Brátkán éltek. Anyám nagyon szép lány volt! Én úgy imádtam anyámat! Én olyan büszke voltam, hogy milyen szép asszony! Pedig nagyon szigorú volt hozzám! A szüleimnek nagyon boldog házaséletük volt! És gyönyörűek voltak, tényleg, anyám szőke, apám fekete. Anyám szigorúsága sok mindenből állt. Például elemista korom óta az volt, hogy este szépen le kellett rakni a ruháimat. Nemcsak, hogy úgy odateszem, hanem összehajtva szépen lerakni a székre. És anyu hazajött mondjuk éjfélkor, bejött a szobámba, hogy alszom-e, de ha a ruháim nem voltak elrakva rendesen, akkor felköltött éjfélkor! „Jutka, nem raktad össze a ruháidat!” A mai nevelési módszerekkel ellenkezik ez, azt mondanák, hogy ez szadista dolog, de nem volt az, mert ő ezt nagy szeretettel és kedvesen csinálta. Szóval nem éreztem azt, hogy engem most ő büntet ezzel, inkább az volt, hogy igaza van. A cipőmet mindig én kellett kipucoljam. Nem volt szabad, hogy odaadjam a lánynak.