Nyolctól egyig volt tanítás. Délután jártam angolórára meg németórára meg franciaórára, de volt szabadidőm is. És a legnagyobb öröm az volt, ha anyu magával vitt délután. Vagy a barátnőjéhez ment beszélgetni, vagy vásárolni ment. Elindultunk, és még nem voltunk messze a lakástól, és rám nézett, és azt mondta: „Jutka, a kabátod nincs lekefélve! Így nem jöhetsz velem!” Sokáig sötétkék télikabátom volt, azon minden porszem meglátszott. És akkor hazaküldött! Vagy: „Nem tiszta a cipőd! Ilyen cipővel nem lehet elmenni a városba!” Ilyesmiben ő borzasztó következetes volt. Vagy hogy a leckéimet megcsináljam. Én ezekből csak a szeretetet éreztem, a gondoskodást. Nem éreztem rosszindulatot. Igazat adtam anyámnak. Emlékszem, hogy a naplómba leírtam, hogy mennyire szeretem anyámat, annak ellenére, hogy milyen szigorú tud lenni. Pedig még csattanós pofonokat is kaptam, mert szemtelen voltam. A nyelvem nagyon fel volt vágva, mindig mindenről volt véleményem. Ahogy visszaemlékszem gyerekkorom éveire, egész a deportálásig, én tudatosan boldog voltam. A naplómban is leírtam, hogy én tudom, hogy boldog vagyok, hogy engem mennyire szeretnek. Olyan békés, szeretetteljes, meleg légkör volt körülöttem. És ez az anya, aki ilyen szigorú volt a nevelésemben, a láger után soha nem mondta, hogy „ezt ne csináld!” Bűntudata volt. Azt mondta: „Elvittelek a lágerbe!” Csak jóval később értettem meg, miért mondta. Ha nem tudsz a gyerekedért semmit sem tenni, akkor hibásnak, bűnösnek érzed magad.