Apám nem hitte, hogy minket deportálni fognak. Ezerszer hallottam tőle, hogy „a magyar zsidókkal ezt nem teszik meg, mert mi asszimilálódtunk!” Mi magyarnak tekintettük magukat, persze, magyar zsidónak. Éppúgy, mintha magyar katolikus vagy, vagy magyar evangélikus vagy protestáns, vagy akármi. Jöttek a lengyel menekültek, a szlovák menekültek, zsidók. Emlékszem, meg voltam döbbenve, hogy létezik az, hogy ez az ember otthon orvos volt, most meg nincs semmije. Kvázi nem akartuk elhinni. Úgy tekintettünk magunkra, mint kivételre, velünk ilyesmi nem történhet meg. Apám még akkor is, amikor vagonba tettek, azt hitte, hogy Magyarország határain belül fogunk dolgozni. És amikor átléptük a magyar határt, akkor azt mondta apám, „Most vége! Most már tudom, hogy kivisznek az országból!” Nem tudom, hogy hol éltünk! Ha már hallottuk, hogy máshol megtörtént, akkor miért ne történhetett volna meg a magyar zsidókkal? És a munkaszolgálat is rá kellett volna vezessen arra, hogy a zsidókkal nem úgy bánnak, mint a nem zsidókkal. Ez nagyon bűnös valami volt, mert ha gondolkoztunk volna, akkor többen megmenekültek volna. Bűn, hogy az ember nem akarja elfogadni vagy meglátni a valóságot.