Értünk jöttek kamionnal, és utcánként vitték be az embereket. Az Ullmann-palota volt a határa a gettónak, ami a nagy piacteret bezárta, aztán a Rédey-kert felé ment, a másik végében viszont villanegyed volt. És minket először ebben az Ullmann-palotában szállásoltak el, és akkor apám azt mondta, hogy ő nem szeretne itt maradni. És találtunk egy villaházban egy nagy szobát, és ott tizenketten voltunk elszállásolva. Volt Nagyváradon egy vitéz Wertheimstein Viktor nevű úr, és annak a nővére, Wertheimstein Aranka. Zsidók voltak ők is, a férfi fakereskedéssel foglalkozott, úgyhogy apám ismerte jól, és egy utcában laktunk. (Hogy miért kapott vitézi címet, azt nem tudom.) Viktor a gettózás idején éppen Budapesten tartózkodott. Aranka nagyon idős nő volt már akkor. És mi magunkkal vittük abba a villaházba. Anyám ellátta Arankát, pedig Aranka nem hozott be semmit. Öreg is volt, és életében, azt hiszem, soha arrébb nem tett egy tányért. Aranka szegény nem sokat járkált már, feküdt vagy ült a matracon. Amikor anyám odavitte neki az ételt, akkor Aranka azt mondta: „Drágám, itt olyan a kiszolgálás, mint a Ritzben!” Ez a mondás megmaradt a családban, a legnagyobb bajok közepette is. És a szegény Aranka a vagonban meghalt. Viktor Pesten megmaradt. Budapesten nem volt szisztematikus a deportálás, ki lehetett játszani.