Amikor leszálltunk, tudtuk meg, hogy a nagynéném öngyilkos lett. És apám akkor azt mondta – ezt se felejtem el soha –, hogy „ő az első”. Akkor már világosan látta. Ez az utolsó, amit nekünk mondott, többet nem láttuk. Apám először Auschwitzból Oranienburgba került. Ott olyan embereket kerestek, akik a fakitermeléshez értenek. Egy ideig jó dolga volt, erdőkbe vitték őket, és ő tényleg tudta, hogy mit kell csinálni. Aztán – ezt egy lágertársa mesélte, aki visszajött – 45 márciusában, körülbelül két hónappal a háború vége előtt elvitték őket egy lágerbe, ahol egy kőfejtőben dolgoztatták. Apám akkor már ötvenhét éves volt. Kőbányában dolgozni, azt hiszem, még egy fiatalembernek is nehéz, pláne annak, aki nem volt soha szokva ehhez a munkához. És ott a német katonák mellett német köztörvényes rabok voltak az őrök. És azok borzasztóan verték őket. Egy nap annyira megverték, hogy belső vérzése lett, és reggelre meghalt. Ez már lehetett április közepe, majdnem megmenekülhetett volna! Az utolsó percekben halt meg.