Személyes történetemhez hozzátartozik, hogy semmiféle vallásos kötődésem nincs, se hitbeli, se mint zsidó Izraelhez. A kötődésem a nosztalgikus gyerekkori emlékekből áll, azok iránt, akiket nagyon szerettem, és akik hívők voltak, és gyerekkoromban imádkozni láttam őket. Hívő kislány voltam úgy tizenkét, tizennégy éves koromig. Aztán egyszer csak elmúlt, mint egy nátha. Szóval volt, nincs. Viszont a nosztalgia és a szeretet köt engem a zsidósághoz. Megmondtam a gyerekeknek, meg az unokatestvéremnek, hogy semmiféle rabbit vagy egyházi embert nekem a síromhoz ne engedjenek. Ezzel szemben egy barát mondja el a zsidó imát, a Kádist. És Imola énekeljen el egy szép Händel-dalt. Mindenki, aki úgy érzi, hogy akar valamit mondani utoljára nekem, azt a saját érzelmei szerint fejezze ki. Hogy miért akarok Kádist, nem tudom megfogalmazni. Kádist kapott a férjem és a fiam is. Nem vagyok hívő, úgy gondolom, hogy ha meghaltam, akkor kész, vége, nincs semmi. De így teljes ellentmondásban vagyok önmagammal. Azt hiszem, hogy ez az ellentmondás nagyon sokakban él. A Kadisht talán azért szeretnék, mert kifejezi a közös tragédiához való kötődésemet és azokhoz, akik nyomtalanul eltüntek. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy képviselnem kell őket.