Mindenütt azok a jelszavak voltak láthatók, hogy „vörös Csepel”, úgyhogy eléggé nagy viszolygásokkal mentem én oda. Bár ez nem a csepeli nagyüzem volt, hanem a nagy Csepeltől befelé a szigeten. De a „vörös”, a vörös szín látható volt mindenütt, sok fölösleges drapéria, zászló volt kiakasztva. Meg az oroszoktól átvettek olyasmit mint dicsőségtábla, meg ilyen zagyvaságokat, mint a Sztahanov-mozgalom. De a csepeli munkások nem voltak kommunisták, eszük ágában sem volt. Teljesen kispolgári közeg volt, zömmel kertes házakban laktak a környéken, és élték a maguk kispolgári életét. És elég nehezükre esett alkalmazkodni ehhez az ostoba moszkovita szellemhez. Emlékszem például, hogy a tervkölcsön- meg a békekölcsön-jegyzések hihetetlenül fölháborították az egész társaságot ott az üzemben. És ennek ellenére például megcsinálták azt, hogy azt a mérnököt, aki megtagadta a békekölcsön jegyzését, egy nagy üzemi csarnokba összehívott emberekkel elmarasztaltatták és kivezettették az üzemből. És ezt a magatartást ráerőszakolták azokra az emberekre. Ez a tragédia ebben, a hazugság és a képmutatás mesterséges ráerőszakolása becsületes, tisztességes emberekre. Mert a magyar ember jóhiszemű, naiv, tisztességes, becsületes. Nem szeret különösebben nyüzsögni, nem szeret ágálni, nem forradalmas. És amik lezajlottak, hát ezeket az ember próbálta elviselni. Én eléggé nehezen viseltem ezeket a fonákságokat, és ágáltam ellene, de végül is azért megvoltam.