Az úgynevezett demokratikus ellenzéknek voltak összejövetelei különböző helyeken. Ha értesítettek, akkor elmentem. De én nem tartoztam az ő belső körükbe. Ők nem osztották a nézetemet olyan szempontból, hogy a legfontosabb követelés a megszálló csapatoknak a kitakarodása. Ők fokozatos átmenetre törekedtek, amit én persze méltányoltam, és az volt a véleményem, hogy mindenféle ellenálláshoz csatlakozom, ami elősegíti az ügyet, és tulajdonképpen nekik volt publicitásuk. Úgyhogy például azt a fölszólalásomat, amelyben először követeltem nyilvánosság előtt boldog emlékű mártír Mindszenty hercegprímásunk rehabilitálását, azt is az ő lapjukban, a Beszélő 10. számában hozták le, mert a tömegtájékoztatási eszközök nem voltak hajlandók közzétenni. Voltak különböző jótékonysági rendezvényeik, amiben próbáltam a magam módján részt venni. Solt Ottiliához Krassó vitt el. Ő véleményem szerint ennek a társaságnak lényeges középponti alakja volt, aki nekem nagyon szimpatikus volt, és egészen a haláláig jó viszonyban voltam vele. Még a rendszerváltás után is ő volt az, akivel ebből a társaságból kapcsolatot tartottam