1992-ben jelent meg a kárpótlási törvény. Az egyik az elkobzott, államosított vagyonokra vonatkozott, a másik pedig a politikai üldözöttek kárpótlási törvénye volt. Én mindenképpen rehabilitáltatni szerettem volna magam. A törvény kárpótolandónak rendeli el a szabadságvesztés büntetését, a moszkvai birodalom kényszermunkatáboraiban eltöltött időt és a pszichiátriai visszaélést is. Mind a három vonatkozott rám. A kényszermunkatáborban eltöltött időről volt igazolásom. A börtönbüntetésről a Legfőbb Ügyészségtől elküldték nekem a semmissé nyilvánítási irományt. Viszont a háromszori pszichiátriai deportálást is, ami körülbelül egy évet számít, legalizálnom kellett. Ez a rendszerváltás után éveken keresztül folytatódott. Először próbáltam a Belügyminisztériumban elintézni. Tőlük 90 végén azt a választ kaptam, hogy náluk semmiféle iromány nincs rólam. Akkor fordultam az Igazságügy-minisztériumhoz. Beadtam mellékletekben mindent és követeltem a rehabilitálásomat. Aztán értesítettek, hogy a népjóléti miniszterhez tették át az ügyem, aki kiosztotta az ügyem az Egészségügyi Tudományos Tanács igazságügyi bizottságára. Ennek a bizottságnak kellett döntenie az én ügyemben. Amikor érdeklődtem, mellébeszéltek. Bementem személyesen, ott is mellébeszélés volt. Csak akkor mozdult meg a dolog, amikor ismét nemzetközi beavatkozás történt. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság hozta mozgásba ezt az ügyet. Végül 1993-ban kaptam egy levelet a Magyar Pszichiátriai Intézettől, amelyben tájékoztattak, hogy az Amerikai Pszichiátriai Intézetnek a kérésére létrehoztak egy ad hoc bizottságot, és ez a bizottság megállapította, hogy a diagnózis és a valóság között diszkrepancia áll fönn, ezért ők mind politikailag, mind szakmailag támogatják az én rehabilitálásomat és kárpótlásom.