Tovább a szövegrészlethez...
egyetem - felsőoktatás

Hogy jogász lettem, tulajdonképpen a véletlenen múlt. Apám szerette volna, hogy katonatiszt legyek, mivel ő csak tartalékos volt. Nem mutattam semmiféle érdeklődést a katonai pálya iránt, de nem ellenkeztem. Azzal győztek meg, hogy végzés után hamar keresethez jut az ember, és mint vitézi leszármazottnak, talán valami előnyöm lesz a bejutásnál. Nem így lett. A felvételi előtt bizonyos kiegészítő tárgyakat kellett tanulnom, amik nem szerepeltek a gimnáziumi tananyagban, például ábrázoló geometriát. 1940 őszén került sor a felvételire Pesten, a Ludovika Akadémián. Nem tetszett az ott tapasztalt katonai drill, távol állt tőlem. A kötelező levente-foglalkozásokat is utáltam, ahol primitív őrmesterek ordenáré módon egrecíroztak. A felvételin tulajdonképpen megbuktam, mégpedig tornából. Magasugrásnál leütöttem a lécet, és távolugrásban sem teljesítettem jól. De nem bántam. Gyorsan dönteni kellett, hogy ne veszítsek évet. Jelentkeztem a jogra, oda felvettek, bár jobban érdekelt volna a lingvisztika. Mint említettem, kétnyelvű voltam, a gimnáziumban tanultam latint, németet, angolt, majd elkezdtem az olasz nyelvet, amit aztán Budapesten fejeztem be felsőfokú nyelvvizsgával. Mint egyetemista még a francia nyelvet is tanultam három éven keresztül. Az egyik vakációban az ógöröggel is foglalkoztam. Majd magánszorgalomból elkezdtem tanulmányozni a szomszéd nyelveket, a csehet, a románt, a szerbet és a horvátot. Amikor a rendszer 45-ben megváltozott, megismerkedtem az orosszal. Ha nem kellett volna hirtelen döntenem, filozófia vagy nyelvi szakra megyek, akár finnugor nyelvészetre, akár szlavisztikára. Pályatévesztéssel indultam, amit aztán később nem tudtam korrigálni.