Adventkor elkezdtük az adventi misére való járást. Hajnalban, öt órakor volt akkor a mise, gyújtott lámpákkal mentünk a templomba, és a hajnali misék után már láttuk itt-ott, hogy perzselik a disznókat. Odaálltunk mi, gyermekek, és egy-egy fület, farkat kaptunk, hogy azt aztán rágogassuk, amíg hazaérünk az utunkon. A szorgalmas, adventi misére járó fiú aztán ministrálni kezdett a papnak. Az igazi jutalom az volt, ha vízkeresztkor, amikor házszentelésre járt a pap s a kántor, a szorgalmas ifjú elől mehetett mint vidimus, s a szentelt vizet vihette. Ahogy beléptek a házba szenteléskor, a gyermekek mondták: „Vidimus stellam eius in oriente" – Láttuk napkeleten feljőni csillagát. A pap megszentelte a házat és a kis csoport máris indult tovább, a többi házhoz. A nagyleányoknak az asztalra tojást kellett tenni és egy fej kendert. Ez ajándék volt, a kenderből kötelet fontak, a tojás pedig a pap s a kántor javára ment. Ha rendesen ki volt készítve a kender és a tojás, akkor a gyermekek, a vidimusok a szentelés után azt mondták a leánynak: „Jó fonó, jó fonó, hajnalban kelő, ilyen és ilyen féderes kocsin vigyék az esküvőjére." De ha nem volt kender és tojás, akkor is elmondták a magukét: „Rossz fonó, rossz fonó, délig aluvó, pucokba heverő, ilyen és ilyen taligán vigyék az esküvőjére." Ezek után a háziasszony fogta az égő gyertyát, és a papot meg a kántort a szomszéd házig kísérte. Mennél tovább kísérte, annál hosszabb lett a kendere – mondták az asszonyok. A mi vidékünkön a házszentelés szertartása elmaradhatatlan volt, s jó alkalom arra is, hogy egy esztendőben egy alkalommal a pap meglátogathassa híveit.