Apámnak az volt az elképzelése, hogy én is legyek diplomata, és ezt magam is szerettem volna. 1949-ben, amikor el kellett határozni, mit csinálok az érettségi után, helyeselte a döntésemet, hogy megpróbálok olyan egyetemre menni, ahonnan diplomáciai pályára lehet jutni. Beadtam a jelentkezést a jogi karra és a bölcsészetre is, angol–francia szakra. Végül a jogra fölvettek. Apám mindig azt mondta, ez a rendszer nem fog sokáig tartani, minden rendbe jön majd. Azt persze nehéz megállapítani, mennyire mondta megnyugtatásul, hogy a reményt tartsa bennünk, és mennyire azért, mert tényleg így is gondolta. Ha nem hitt volna benne, talán nem mondta volna, hogy próbáljak diplomata lenni, hiszen 1949-ben éppen a legsötétebb időszak küszöbén álltunk. 1949 őszén kezdtem el járni a jogra, ahol akkor már nagyon rossz hangulat uralkodott. Két igazán jó professzor tanított, Nizsalovszky Endre és Eckhart Ferenc jogtörténész, valamint Marton Géza, római jogász és Varga István, aki statisztikát és demográfiát adott elő. Kedvvel jártam, annak ellenére, hogy sokat romlott a helyzet, Vargát és Eckhartot is eltávolították. Sajnos csak rövid ideig lehettem nappalis hallgató, mert apám akkor már nem kapott nyugdíjat, és a család jövedelem nélkül maradt. Ekkor olyan döntés született, hogy menjek el dolgozni, amikor pedig a húgom elvégezte a nyolcadik általánost, ő szintén munkába állt.