Tovább a szövegrészlethez...
megtorlás 1956 után

Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le. Mondtam, hogy a röpcédulák ügyében, de erről csak nagyon homályos és bizonytalan verziót adtam elő. Érdeklődtek, mit csináltam, hol jártam. Némi tapasztalatot már szereztem e téren a katonaságnál, ahol azért hallgattak ki, mert hosszabb-rövidebb időre megszöktem. Ilyenkor az ember igyekszik ködösíteni, semmi pontos információt nem mondani. Várni kell, míg kiderül, hogy ők mit tudnak, és akkor próbálni megfelelően helyezkedni. De nem tudtam kivenni, mi érdekli őket. Azt hittem, a röpcédulázás a fontos számukra. Furcsának találtam, hogy valamelyik papíron, amelyet a házkutatáskor elvittek tőlem, szerepelt Kemény István neve, és a kihallgatáson egyszerre rám ordítottak: „Milyen kapcsolatban áll Kemény Istvánnal?” Az említett taktikát követve semleges választ adtam: megismerkedtem vele, egyszer-kétszer meglátogattam, beszélgettünk. Az is furcsa mozzanatnak tűnt, mikor hirtelen – egészen másról esett szó – felordított a kihallgató: „Na és mi történt a Sas utcában?” Azt sem tudtam, melyik a Sas utca, mert a neve megváltozott. Később sikerült beazonosítanom, hogy a Sas utcában lakott Kálmán Éva, akinél decemberben egyszer-kétszer összejöttünk. Arról beszélgettünk, többek közt Kemény Istvánnal is, hogy mit is lehet itt tenni. Négyszer kihallgattak, aztán két hétig nem történt semmi. Egyszer megint levittek kihallgatni. Arról kérdezősködtek, ki találta ki a röpcédula-készítést. A kihallgató megkérdezte: „Látott-e már halászatot a Balatonon?” Mondtam, hogy láttam. „Tudja, hogy megy az, mikor húzzák a hálót? Először jönnek a kis halak, azután az egyre nagyobb halak, és a végén van a legnagyobb hal. Maga egy ilyen kis hal. De majd ki fogjuk húzni a végén a legnagyobb halat.” Utólag az a határozott véleményem, hogy a legnagyobb hal számára Kádár János lett volna. Az is igazolja ezt, hogy az illetőt rövid időn belül kirúgták a főügyészségről, és egy kerületi ügyészségre helyezték, mert valaki fölismerte, hogy nem a Kádár-féle vezetés érdekeit szolgálja. Átvitetett a Markó utcai börtönbe. Itt két-három hétig magánzárkában tartott, de nem vette ki belőlem, ki adta a röpcédulákat. Liptákot szabadlábra is helyezték, mert semmit nem lehetett rábizonyítani. Egyszer levittek tanúskodni Krassó tárgyalására is. A tárgyalóteremben meglepődve állapítottam meg, hogy a szüleim és a későbbi első feleségem is megjelenhettek. Ezután a Markóban a harmadik emeletre kerültem le, egy közös cellába. Itt aztán elkezdődött az 56-os vizsgálati börtönélet. Tizenöten voltunk egy kétszemélyes cellában. Szalmazsákon aludtunk, mint a heringek, mozdulni sem lehetett. Mindennek ellenére viszonylag békén viseltük egymást. A cellatársak nagy része munkás és paraszt volt, akik Nagykátán, Budapesten követtek el valamit. Értelmiségiek is voltak köztünk, így Pintér Tamás, aki később novellaíró és újságíró lett. Nagyon összebarátkoztunk a cellában, azóta is találkozunk. Ott ült még Nagy Mihály egyetemi hallgató is, aki a Tóth Ilona-ügyben kapott négy-öt éves büntetést. Június végén tartották a tárgyalásomat. Bűnsegédként öt hónapot kaptam, rögtön szabadlábra is helyeztek. A még hátralevő öt hetet később ültem le – köztörvényesek között.