Egy csúnya provokációm is volt, talán a nyolcvanas években. A városi könyvtárban találkoztam egy volt rabtárssal, aki a suszterájnak volt a vezetője. Nagyon ügyetlenül csinálta. Alighogy leült mellém, talán a harmadik mondata volt: ezt már nem lehet tűrni, amit ezek csinálnak, valamit kellene tenni stb. Hát ennyire még én se vagyok naiv. Mondtam neki is, engem ez az egész dolog nem érdekel. Később megtudtam, hogy egy veszedelmes besúgó volt, aki azzal foglalkozott, hogy különböző helyekre ment és úgy adta ki magát, mint képügynök, és 56-ról beszélt. Nem tudom, bajba került-e miatta valaki. 1983-ban Olaszországba készültünk a feleségem barátnőjéhez. Bementem a rendőrségre, kértem engedélyt. Mondták, tudják, hogy 56-os vagyok, miért akarok menni. Később Bibó István iránt érdeklődtek, abból gondoltam, hogy esetleg azt gondolják, hogy valami Bibó-féle iratot akarok kivinni. Pár nappal később az egyik legjobb barátom, akivel már gimnázium óta ismertük egymást – ő is 56-os volt, csak megúszta a börtönt két internálással –, megállít, hogy beszélni akar velem. A harmadik mondatban már meg is mondta, hogy a rendőrség megbízásából jön: kíváncsiak, miért akarok Olaszországba menni. Mondtam neki: mondd meg nekik nyugodtan, hogy a feleségemnek van egy barátnője, annak idején együtt voltak Győrben, egy zsidó lány, akinek a szülei Auschwitzban elpusztultak. A szüleivel Lizi is érintkezett, cipőt küldtek nekik, csomagokat, s kialakult egy baráti kapcsolat, ami utána is megmaradt, és ő meghívott minket Milánóba. Amikor megjöttünk Olaszországból, találkozom vele, kérdezem, nem érdeklődsz? Azt mondja, most már nem vagy érdekes.