Október 23-án a kollégákkal elmentünk ebédelni a Rózsadomb étterembe. Visszafelé menet föltűnt egy csomó kokárdás fiatalember a Keleti Károly utcában. Megkérdeztem a kollégáktól, milyen nemzeti ünnep van. Tüntetés lesz a Bem téren, válaszolták. A kapunál találkoztunk egy idős kollégával, aki azt mondta, lefújták a tüntetést. Aztán valahonnan hallottuk, hogy mégis engedélyezték. Mondtam az osztályvezetőnek, hogy szeretnénk elmenni. Ő is és a főigazgató is azon az állásponton volt, hogy nem tiltják meg, de féltenek, nehogy valami bajunk essen. Végül öten indultunk el. Fél három, három óra tájban értünk le a Bem térre. Akkor még nem voltak sokan, és mindenki úgy tett, mintha a gyönyörű őszi napsütést élvezné. Egyenruhás katonatisztek is ültek a padon, és beszélgettek. Egy idő múlva egyre többen lettek a téren. A kőkorláton ültünk, amikor lent, az alsó rakparton megállt egy teherautó. Dobozokban papírokat hoztak, és kérték, hadd adják föl. Kiderült, hogy azok a 16 pontot tartalmazó röplapok. Boldogan segítettünk. Nem álltam messze a szobortól, de hogy ott ki beszélt, nem tudom, aztán valaki felolvasta a 16 pontot. Hogy mindezt le lehet írni, és hogy hangosan fölolvassák, olyan csoda volt, hogy borsózott az ember háta a gyönyörűségtől. Egyre nagyobb lett a tömeg, a végén már szorosan álltunk, és még mindig jöttek. Jöttek általános iskolások is a tanáraikkal, kis papír nemzetiszínű zászlókkal. Valaki pici Kossuth-címert osztogatott, nem kért érte pénzt. A Kossuth híd is és az alsó rakpart is teli volt emberekkel. Amerre el lehet látni, a Margit híd felé, meg tovább, a Bem tértől a Batthyány tér felé tömeg, tömeg. Tényleg nem lehetett mást látni, csak fejeket. A műegyetemisták határozták el, hogy néma tüntetésként megkoszorúzzák a Bem-szobrot a Lengyelországban történtek miatt. A követelések viszont már túlmentek a lengyel szimpátiatüntetésen, és az irdatlan tömeg is. Ma már tudom, hogy az ELTE-ről a Bajcsy-Zsilinszky úton, a kiskörúton jöttek a diákok, és a Váci útról meg a Rákóczi út felől a délelőttös műszakból hazafelé tartó munkások is csatlakoztak hozzájuk, és egyre bővült a tömeg. Ez olyan feszült és gyönyörű volt. A Fő utca felől tisztiiskolások érkeztek, márpedig az keményen belügyes, ávós társaság volt. Óriási éljenzés, öröm fogadta a csatlakozásukat. A Bem-laktanya tetején a kiskatonák félretolták a palákat, és először ott kukucskáltak ki. Aztán az ablakokban is megjelentek. Ott láttam először kivágott közepű zászlót, amit óriási ováció fogadott. És persze énekeltük a Himnuszt, a Szózatot. Emlékszem, hogy akkor elbőgtem magam. Fülig szaladó szájjal örült az ember, és közben potyogtak a könnyei. Nem tudom, a Szózat effektíve tiltva volt-e akkoriban, de nem énekelték sehol. És akkor, ott a téren! Minden szava oda szólt, és a Himnusznak is. Tényleg gyönyörű volt!