Tovább a szövegrészlethez...
megtorlás 1956 után

Ide, a munkahelyemre indultam 17-én reggel, amikor hét óra tájban csöngettek. Kimentem, ott állt a nővérem és a sógorom. Azt gondoltam, valami baj van, és kérdeztem: a papámmal van valami baj? Nem – mondták. A mamámmal? Nem. Mária? Nem. Hát nem maradt más nagyon közeli. Bólintottak, amikor Palit kérdeztem. Elmondták, hogy a rádió bemondta, és akkor ők gyorsan fölöltöztek, taxiba ültek. Kérték a taxist, hogy nagyon gyorsan menjen, elmondták, hogy miért, és az ahelyett, hogy sietett volna, félreállt, ráborult a kormánykerékre, és elsírta magát. Nekem elkezdett reszketni a lábam. Egyre többen lettünk, jöttek rokonok, egy kolléganőm a régi munkahelyemről. Megint nem hisztériáztam, ez az én csendes sokkom. Nem nagyon tudom, mi történik körülöttem, csak arra a pillanatra emlékszem, hogy benyúltam a szekrénybe valamiért, és egy gondolat egyre erősebb lett bennem: Ez nem igaz, ez nem lehet igaz!  Nem akarták, hogy egyedül maradjak. Mária nővérem azt mondta, hogy ne menjek be dolgozni, menjek le hozzá a Mária térre. Nagyon rendes ember volt a körzeti orvos, Semjén Miklós, betegállományba vett. Egy ideig ott maradtam Mari lakásán. Mindvégig azt éreztem, hogy ez nem igaz, de a mamám mondta, hogy talán kéne fekete ruha, és az egyik ruhámat befestettem feketére. Körülbelül két hét telt el, és jött egy levél június 17-i dátummal Révaitól, az ügyvédtől, hogy nagyon kéri, keressem föl. Bementem hozzá az 1-es számú munkaközösségbe. Akkor fölvettem a fekete ruhát. Ez egy kis ellenállás volt. Révai, amikor meglátott, rögtön be akart tuszkolni egy kis oldalszobába, én meg nem akartam bemenni. Megmakacsoltam magam, és azt mondtam: köszönöm, ügyvéd úr, hogy időben értesített. Úgy, hogy a többiek is hallják, és hogy vessék meg azt az embert, aki hónapokon keresztül hazudott nekem. Végül csak bementem abba a kis szobába, s ott Révai elmondta, hogy Maléter Pál nagyon keményen és erősen fogadta az ítéletet. Amikor azt mondtam Révainak, valahogy csak tudtomra kellett volna adnia, hogy elindult a per, elkezdte mondani, hogy értsem meg, neki gyerekei vannak, családja van, és hogy ő ezt nem tehette meg. Azt nem mondta el, hogy a védőket bent tartották a per idejére, nem mehettek haza.  Kellett pár nap ahhoz, hogy a 17-én megjelent újsághírt el tudjam olvasni. Elolvastam, és csak néztem a neveket. Azt tudtam, hogy Nagy Imre kicsoda, azt is, hogy Tildy Zoltán, hogy Kopácsi Sándor kicsoda, de hogy ki az a Szilágyi József, ki az a Gimes Miklós, nem. Életemben nem hallottam a nevüket, és a többiekét sem, Vásárhelyi Miklósét, Haraszti Sándorét, fogalmam se volt, kik ők, milyen per lehetett ez, hogy került bele.