1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, de akkor halasztást kértem, 1942 decemberében azonban SAS-behívóval behívtak a 13/1. számú munkaszolgálatos század szolgálatába, amely Berecken állomásozott, az Ojtozi szoros bejáratánál. Ott állomásozott a 24. határvadász ezred is, és annak olyan óriási betonraktárai voltak, amelyeket átalakítottak nekünk szállássá. Itt igazában véve munka nem volt, inkább arról szólt, hogy állandóan készültségben voltunk, hogy indulunk Ukrajnába. Állandóan gyötörték a muszos népet, futtatással, ezzel, azzal. Éjjel-nappal, mindig az volt: „Futás föl a dombra! Feküdj!” Aztán: „Le a dombról! Feküdj!” Ez történetesen abban az időben volt, amikor Sztálingrádot ostromolták, és ennélfogva mindig ez volt a szlogen: „Sztálingrádért fussatok!” „Sztálingrádért feküdjetek a földre!” Bevagoníroztak bennünket, de nem mentünk ki Ukrajnába, hanem megálltunk egy Ábránka nevű községben a Kárpátokban. Ott töltöttünk el egynéhány hónapot, favágással, erdőirtással, útépítéssel, hasonlókkal. Ott már komolyan megdolgoztatták az embereket. Onnan gyalogmenetben mentünk tovább, ki a Vereckei-hágóhoz, a közvetlen frontvonalba lőszerutánpótlásért. Az volt a dolgunk, hogy a hátsó állásokból lőszert vittünk ki a lövészárkokba, gyalogsági lőszert is, meg a könnyűfegyverek lőszerét is. Ez egy nagyon veszedelmes, és nagyon kellemetlen feladat volt. Ott már tényleg nem kezelték emberként a munkaszolgálatosokat. Így ment egészen 1943 tavaszáig, amikor az oroszok áttörték az a német hadállásokat, és akkor megindultunk hazafelé, gyalogszerrel. A tábori csendőrök hajtották az embereket, a munkaszolgálatosokat különösen, és teljesen általánossá vált, hogy aki nem állt a lábán és nem tudott menetelni, azt agyonlőtték.