Tovább a szövegrészlethez...
modernizáció

Annak idején Pusztamaróton volt az egyik nyáj. Marót alatt volt az egyik kis juhásztanya, most semmi nincs ott, csak a legelő, ami nincsen hasznosítva, nincsen lekaszálva. Szomorú volt ezt látni, amikor arra jártam, úgy éreztem, ötven év alatt száz évet ment visszafelé a kultúra, amit ott megteremtettünk. Pedig azt igazán lehet kultúrának mondani, mert valóban utakat építettünk, kisvasutat építettünk, villanyhálózat lett, infrastruktúra is kialakult abban az időben. Jövedelmező gazdasággá fejlesztettük. Pusztamarót egyébként harminc kilométerre volt az állami gazdaság központjától. Egy háromszáz hektáros gyümölcsös, főleg almás volt a hegy tetején. Fantasztikusan jó minőségű gyümölcsöt termett. Csak az volt vele a probléma, hogy nem lehetett leszállítani a vasútállomásra, mert nem voltak jó utak. Viszont régen, a hercegprímási uradalom idejében volt ott egy kisvasút, amely a süttői vasútállomáshoz csatlakozott, azt használták a termények szállítására, mint ahogy az apám birtokán is vasúttal, lóvasúttal mozgatták a terményeket. Amikor én odakerültem ebbe az állami gazdaságba 1953-ban, rögtön fölmerült bennem a gondolat, hogy újra föl kellene építeni ezt a kisvasútat. De hát nem volt rá pénz. ’56-ban aztán, amikor ott én igazgató lettem, vagy a következő év legelején Olt Károly volt a Népköztársaság Elnöki Tanácsának a főtitkára. Fölvettem vele a kapcsolatot, és segítséget kértem tőle, hogy valami pénzt adjon nekem ehhez. Váratlanul olyan nagyvonalú volt, hogy megfinanszírozta ennek a kisvasútnak az építését. Gyönyörű kisvasútat csináltunk belőle, csodálatos útvonala volt! Kanyargósan vitt föl a Gerecsébe az erdőn keresztül. Három vagy négy évig zavartalanul szállítottuk rajta az almát, minden probléma nélkül. Az a hatszáz vagon alma, amit exportra küldtünk, így érte el a vasútállomást. Aztán egyszer csak hallottam, hogy fölszedték azt a vaspályát.