1944-ben elhagytuk Budapestet. A szüleim úgy gondolták, hogy a bombázások idején nagyobb biztonságban vagyunk falun, mint a fővárosban, ezért a Csallóközbe mentünk az édesanyám egyik rokonához. Onnan aztán továbbmentünk Pezinokba az egyik nagynénihez. Édesapám nem jött velünk, mert elmenekült a katonai szolgálat elől, valahol bujdosott. Nem tudom, hogy csinálta, édesanyánk nekünk nem mondta meg, hol tartózkodik, nehogy kikottyantsuk. Tehát csak mi mentünk el, édesanyám a három gyerekkel és a sógornője két gyerekkel.
Valamit érzékeltem a háborúból. Nagyborsán voltunk először. Arra emlékszem, hogy néha feketéllett az ég a repülőktől, és akkor bizony féltem, és édesanyám is félt. Azt nagyon éreztem, hogy édesanyám fél és aggódik. Állandóan hallgatták a rádiót. Amikor aztán elkerültünk Pezinokba – Bazin a magyar neve – a nagynénémékhez, akkor éppen egy bombatalálat érte a szomszéd házat, és nekünk párszor le kellett menni a pincébe a légitámadás-veszély miatt. Arra is emlékszem, hogy 44 végén vagy 45 elején az oroszok bevonultak a városba, és a nagybácsimnak elvitték a karóráját – ez olyan klasszikus eset –, és úgy rémlik, azt beszélték, hogy elvitték a nagynéném lovait is. Arra is emlékszem, hogy édesanyám unokabátyjának a felesége hisztérikusan félt. Ő született orosz volt, és jobban félt az orosz katonáktól, mint bárki más. Állandóan hisztérikus zokogásban tört ki, ami csak még feszültebbé tette az egész légkört. Ott tényleg nagyon szorult helyzetben voltunk egy darabig, azt nagyon éreztem.