Mi elsősorban a nyári meg a téli szünetekben voltunk ott, évközben Szegeden laktunk. De hétvégén is átmentünk, mert egy ugrás volt Makó. Sőt arra is emlékszem, hogy átküldtek vonattal, fölraktak a vonatra, rábíztak a kalauzra, és akkor Makón vártak – vagy fordítva. Tehát rendszeresen találkoztunk, de abban a korban a szüleinkkel sem volt szorosabb kapcsolatunk, mint a nagyszülőkkel. Tehát az a fajta együttélés, ami most van, mondjuk, az én gyerekeim meg köztem, ez akkor elképzelhetetlen dolog volt. Hogy az apám hosszasan játszott volna velünk? Ilyen nem fordult elő! Elvitt egy focimeccsre, mondjuk. De ezzel a dolog befejeződött. Vagy talán két olyan élményem van az apámról, hogy közösen voltunk strandon. De az apaszerep egész más volt akkor. Ennek ellenére nekem csomó bensőséges beszélgetés-élményem van a nagypapával. Ő mesélt, és mi szájtátva hallgattuk. A hangulatára, a melegségre emlékszem. De olyan nem volt, hogy ölbe ülés, ezek teljesen ismeretlen dolgok voltak akkoriban. Amikor ő megjött, vele leülni beszélgetni vagy netán bemenni a szobájába kegy volt. Ott ültünk ebben a klasszikus úriszobában, ahol szemben a könyvespolc, a jobb oldali falon egy még nagyobb könyvespolc. A két ablak között megint egy. Egy nagy íróasztal, egy nagy fotellal, szemben egy heverő, asztal, két nagy fotellal, ahol az urak az ebéd vagy a vacsora utáni kávét és szivarokat elfogyasztották. Hosszú évekig álmodtam vele, hogy jött velem szemben az utcán, mintha nem halt volna meg. És olyan helyszíneken találkoztam vele álmomban, amelyek az ő életében nem is léteztek. Mondjuk, a metróban.
Nagyanyám Dybisewszky Anna. Ez lengyel név. Az ő apja festőművész volt. Szájrákban halt meg, merthogy a pipa mindig ugyanott volt, az egyik kezében a paletta, a másikban az ecset, és ezért nem tudta a pipát ide-oda rakosgatni. És a nikotin kikezdte a száját. Az ötvenes években már nem volt komoly személyzet, de takarítónő mindig volt, meg aki főzött. Voltak nagy tradíciók, például Anna-napkor mindig jött a Korona Szálló cigánybandája a házhoz, és fölköszöntötte a nagymamát a névnapján. Az első berúgásom fűződik ehhez a dologhoz. Másfél éves voltam. Ezt persze csak családi anekdotából tudom, de miután vizuális típus vagyok, és a helyszínt azóta is látom magam előtt, tökéletesen látom a történetet. Közismert, hogy a bőgős nem iszik alkoholt. De a szokás az volt, hogy neki is kitöltötték a decispohárba a bort. Amikor a család kikísérte a zenekart a kapuhoz, mert ott is játszottak még, én bent maradtam egyedül. Fölmásztam a székre, a székről fölmásztam az asztalra, és megittam az ott található két pohár bort. És anyám nagyon be volt tojva. Amikor megkérdezte a nagypapát, hogy „most mi lesz ezzel a gyerekkel?”, azt válaszolta, hogy „reggelre kialussza magát!” Így is lett. Két rémes történetet tudok a nagymamáról. Anyám első férje Erdei Ferenc volt. És amikor Erdeiből országos politikus lett, akkor a nagymama nem engedte meg a lányának, hogy utána menjen. Még nem is Pestre kellett volna menni, azt hiszem, először csak Szolnokra. Nem engedte el, ilyen uralma volt az anyám fölött. Anyánk soha nem mondta meg, hogy miért. Ennek a történetnek a visszája, hogy az apámmal kötött házasság dafke-házasság volt, mert az teljesen egyértelmű volt, hogy az apám a nagymama számára elfogadhatatlan, merthogy parasztgyerek. És ezt mindig éreztük is. Ez a konfliktus az összes karácsonyi együttlétben benne volt. A másik történet meg az, hogy amikor a nővérem megszületett, írtunk 48-at, februárban, a nagymama az újszülöttet elzsarolta a szüleitől valamilyen módon, úgyhogy a nővérem tizenéves koráig a nagymamánál nevelkedett. És soha nem fogjuk már megtudni, hogy történhetett ez meg. Az anyám még él, de erről a kérdésről nem beszél, és az írásaiban sincs ennek a történetnek nyoma. De hogy az apám, aki egy rendes macsó parasztember volt, hogy ment bele, hogy az elsőszülött gyerekéről lemondjon?
Anyám, Diósszilágyi Éva, egyedüli gyerek. Tipikus nagypolgárlány, Szegeden tanult, Radnótival járt együtt, volt is valami kis liezon az életükben. Bölcsészkart végzett, értelemszerűen, mert ugye semmi dolga nem volt. De időnként használta is a diplomáját, az ötvenes években volt olyan időszak, amikor kötelező volt dolgozni a funkcionárius-feleségeknek is. Akkor dolgozott a szegedi könyvtárban. Az anyám élete a tipikus mozgalmi feleség élete. Eljárt a Nőtanácsba, meg mit tudom én, mibe. Ezek nem az ő ambíciói voltak, ezek elvárt szerepek voltak a Nagy Pista feleségétől. És amúgy pedig egy okos polgárasszony volt, aki a maga értékei szerint lavírozott az ötvenes évek világában, és aztán később is, amikor a Sztálin-összes bekerült a könyvespolc hátuljára.
Apám és anyám Erdein keresztül ismerték meg egymást. A parasztpárt megalakulásánál, azon a legendás uszályon, 1939-ben, mind a hárman ott voltak. Ez úgy történt, hogy meghirdették egy Maros menti kocsmába a parasztpárt alapítását. De a csendőrség figyelt mindenkit, és fönnállt a veszély, hogy az egészből nem lesz semmi. És akkor egy helybeli hajósgazda befogadta az uszályára a teljes társaságot, és föl-alá hajóztak a Maroson. És a parton követték a csendőrök őket, de az akkori technika szerint ez totális védelmet jelentett. Anyám házassága Erdeivel rövid ideig tartott. Ugye, Erdei 45 után rögtön országos léptékű politikus lett. Amennyire én ki tudom hámozni a történteket: elment egy fiatalember, a feleségét nem engedte utána az anyósa. Nyilván adódott helyette más. És ezt aztán jól föl lehetett fújni, és meg lehetett sértődni. Én azt gondolom, hogy ez ennyire egyszerű dolog volt. Apámmal aztán hatalmas nagy szerelem volt. Az egész városban zajló nagy szerelem volt. De ez mindenki számára elképzelhetetlen volt. A kórházigazgató főorvos úr lánya, a nem tudom, milyen finom Diósszilágyi Éva meg a Nagy István együtt – ez botrány volt! Az akkori világban – 46–47-ben – ilyen nem volt szokás
Apámmal nagyon rossz volt a kapcsolatom ebben az időben. Anyámmal nem, őbenne az anyatigris működött. Van egy hosszú levél apámtól – egy kicsit későbbről, 83 tájáról –, amiben leírta, hogy a megyei első titkár, Komócsin elvtárs egy megyei pártbizottsági ülésen félrevonta őt, és óva intette, hogy hasson rám, hogy szálljak ki ebből a dologból, mert ennek komoly következményei lesznek. Hosszú, háromoldalas levél, elég zavaros, egy csomó hivatkozása nem stimmel, mert nagypapára hivatkozik, aki – azt gondolom, és akkor különösen azt gondoltam, hogy – a mi oldalunkon állt volna, nem az övén. De apám olyanokat írt, hogy tudja, hogy a barikádnak melyik oldalán kell majd állnia… Szóval nagyon elfajult a helyzet. Nem is nagyon jártam haza. És amikor, mit tudom én, karácsonyra hazamentünk, elég feszült együttlétek voltak. Ez nem is változott meg, csak akkor, amikor megjöttem Amerikából.