Nagyon jó tanárok voltak az általános iskolában. Az osztályfőnök is nagyon jó volt, ő irodalmat tanított meg nyelvtant, és még egy emlékezetes tanár volt, aki a fizikát tanította. Velük jártunk úttörőtáborba, minden nyáron. Amikre most azt mondanák, hogy túlélőtábor, vagy kalandtúra, nagy kirándulásokkal, sátorveréssel, árokásással, krumplipucolással, szóval tökéletes volt. Nagyon sok mindent tanultam meg ott. Persze, volt a Mint a mókus fent a fán, meg volt nyakkendő, meg a tanévnyitón meg a tanévzárón meg november hetedikén nyilván megvoltak az ünnepek, a megfelelő beszédekkel. De az általános iskolában nem volt ennél sokkal több.
Jártam egy normál általános iskolába, ahol apám pozíciójának köszönhetően rengeteg verést kaptam – akkor ez még egy bevett nevelési forma volt. Az apám így gondolta a gyereknevelést, tehát ő soha nem kedvezményeket, hanem szigorításokat ért el minden gyerekének az életében. Az igazgató, aki barátja volt, vagy együtt ültek a pártbizottságban, és én pedig, mit tudom én, nem írtam föl a házi feladatot. És évekig álltam minden áldott nap a tanítás után az igazgatói iroda előtt, amíg az igazgató úr ráért, és megnézte, hogy fölírtam-e, hogy mi a lecke. Ha valami hiba volt benne, pont-kettőspont hiányzott, akkor „dang!” – hatalmas pofont lezavart. És másnap megismétlődött a történet. És ebben az igazgatói iroda előtti várakozásban mindig az iskola hírhedt rossz gyerekeivel meg zsebtolvajaival meg nem tudom, kikkel álltam ott. Ők ugyanígy raportra voltak rendelve, de ők mindig csak akkor, ha valamit elkövettek – én meg minden áldott nap. Ez egy kemény világ volt, az ötvenes évek egy szegedi iskolában.