Az épület zseniális lett, van is róla egy nagyon jó írás. Amikor hazajöttünk, akkor tartottunk róla egy vetítettképes bemutatót a Magyar Építőművészek Szövetségében, és Miklóssy Bandi írt róla egy nagyon jó írást, ami az Artpool Letterben – Galántai illegális művészeti lapjában – jelent meg először, később lehozta a Magyar Építőművészet is. A ház igazi posztmodern mű, ami bőven kibírta azt, hogy az egyik végét az egyik építette, a másik végét a másik. Az egyik homlokzat a Bachman–Rajk-féle koncepció, a másik az enyém.
Az IPARTERV-ben is ott volt a KISZ. Csináltunk ifjúsági klubot, ahol kiállításokat szerveztünk. 76-ban volt egy nagy IPARTERV-kiállítás, ott szerepelt az első megépült családi házam, amit Vadas József, aki akkor az ÉS-nek volt a műkritikusa, jól lehúzott. Áll még a ház, de már csak nyomokban emlékeztet az eredetire. A Farkasréti temető felé, a Borbála utcában van. Egy nagyon meredek telken nehéz volt építeni. Az egész munka úgy jött, hogy egyszer a 31. számú Állami Építőipari Vállalatnál a kivitelezésben dolgozó statikus fiú, aki akkor már csinálta maszekban a társasház-terveket, megkért, hogy rajzoljak neki. És hát öt perc múlva átvettem a tervezést, és hosszú éveken keresztül az ő neve alatt terveztem, mert nekem nem volt diplomám. Még a saját házamat is az ő nevén terveztem. Visszatérve a házra: nagyon izgalmas ház volt, egy igazi korjelenség. Az volt az alap, hogy nincs építőanyag. Vagy ami van, az ócska. Tehát egy olyan házat kell tervezni, ahol minden el van rejtve egy tető alá. Tehát készült egy hatalmas tető, és ez alá egy lukon be lehetett menni, és alatta ott volt a kétszintes lakás. A nappalinak a galériájára érkeztünk be, és egy lépcső vezetett le, és akkor onnan látszott a kert, meg a kandalló, meg minden. Nagyon ki volt találva, nagyon jó terv volt. Ugyanebből az „alomból” született egy másik családi ház, egy-két évvel később, ami ugyanennek a logikának az alapján működött. De azt meg én terveztem át pár évvel ezelőtt egy teljesen más jellegű házra. Megváltozott benne az életforma. Nagyon jó érzés, hogy az, akinek harminc évvel azelőtt megterveztem a házat, hozzám jött, és azt mondta, hogy: „Na, Bálint, akkor ezt is maga csinálja!” De ezen kívül volt mindenféle egyéb rendezvény is az IPARTERV-ben. Akkor már menőnek vagy sztárnak számított Finta József, bár akkor még nem volt ez a terminológia. És meghívtuk Fintát beszélgetni, és úgy emlékszem, hogy rettenetesen össze is vesztem vele. Akkor csinálta az első paneles szállodáit, a Volgát, meg Pozsonyban egyet. És akkor föltettük neki azt a kérdést, hogy ezeket az eredményeket, amiket itt alkalmaz egy paneles épületen, miért nem forgatja vissza a paneles lakóépületbe? És akkor cinikus megjegyzést tett arra, hogy az érdektelen, meg mit tudom én, mi. Ezen jól összekaptunk. A kérdés tulajdonképpen az volt, hogyan lehet a panelból architektúrát csinálni, azon túl, hogy lehet benne lakni vagy létezni. Hogy legyen valami pofája. És Finta azt mondta, hogy őt nem érdeklik a lakóházak.
És akkor hallottam, hogy Virág Csaba a LAKÓTERV-ben keres munkatársat. Átmentem, vittem a portfoliómat – amit akkor még nem hívtunk portfoliónak. Csabának nagyon megtetszett, azonnal fölvett. Ez volt 76 vége, 77, ilyen. És nagyon jó három hónapot töltöttem Virág Csabával. Hat hónap lett az egész, de három volt jó belőle. Akkor volt egy nagy országos tervpályázat egy típus panel-házcsalád tervezésére. És Csaba rögtön bevett abba a teambe, amelyik ezt csinálta. Tehát ő volt a tervező, és voltunk benne négyen fiatal építészek. És egy nagyon tanulságos dolog volt: rengeteg ötlet volt, jobbnál jobbak, rosszabbnál rosszabbak, és Csaba mindig hazavitte hétvégén az egészet, és hétfőre meghúzta, megnyirbálta, vagy csinált belőle valamit, amiről pontosan tudta, hogy az lesz az első díj, és az is lett az első díj. Tehát nyilvánvaló, hogy ha benne maradnak a mi – vagy az én – progresszívabb ötleteim, akkor nem nyer. Tehát amit én nem tudtam az IPARTERV-es pályázatnál, ő pontosan tudta, hogy mit szabad megcsinálni ahhoz, hogy meg lehessen nyerni. És akkor még volt egy nagyon jó történet: volt egy országos pályázat a Szombathelyi Képtárra, amin Csaba is indult, meg én is indultam külön. És utána Csaba azt mondta, hogy sokkal jobb terv volt az enyém, mint az övé. Pedig ő nyert is valami díjat. De az egész egyébként elég botrányos volt. A zsűri elnöke a megyei első titkár volt – értelemszerűen. Ez még önmagában nem lett volna botrány, mert minden terv így zajlott. Hanem Reimholz Péter volt az Építőművész Szövetségnek a delegáltja a zsűriben, és minden pályázatnak volt utána egy nyilvános ismertetése és vitája a szövetségben. Ahol Reimholz Péter egészen meghökkentő módon elmondta, hogy úgy zajlott a zsűrizés, hogy bejött az elsőtitkár elvtárs, és közölte, hogy „ennek a tervnek kell nyerni, további jó munkát, elvtársak!” – és otthagyta őket. És akkor a zsűri – ezt már nem mondta el, csak ki lehetett következtetni a képek alapján – keresett olyan második-harmadik díjas tervet, ami egy kicsit alátámasztotta azt, hogy miért az az első díjas terv. És utána a nyolc megvételt meg kiosztották maguk között, más szóval az akkori sztárok között szétosztották a díjakat. Egyrészt ezzel a felütéssel indult ez a vita. Elég nagy felhajtás volt. És rengeteg pályázó volt, dugig volt a szövetség terme. Mindenki beszélt a tervekről, így-úgy. Volt egy-két jó terv, Janákynak volt egy nagyon érdekes terve, ami bennem megmaradt. De nekem az volt a szakmai siker, hogy már folyt a vita vagy két órán keresztül, amikor fölszólalt Gerő Balázs, aki szintén nyert egy megvételt, és azt mondta: „Most már nagyon sokat beszélgettünk, de akkor most beszéljünk arról a tervről, amelyikről érdemes lenne!” És akkor elkezdett az én tervemről beszélni. Iszonyú nagy szó volt a hetvenes évek közepén, hogy nem diplomás, bla-bla-bla… Ez amúgy hasznot semmit nem hozott soha. És akkor ez után a jó indulás után kiderült, hogy a LAKÓTERV is ugyanolyan tervgyár volt, mint az IPARTERV, taposómalom, csak más színű az árnyalat rajta. Ezért csak hat hónapig voltam Csabánál, nagyon meg is volt bántódva egy ideig. De nagyon szépen oldotta meg a dolgot végül. Majd azt elmondom.
A segédmunkás életet a kényszer szülte, de amikor muszáj volt váltani, egyértelmű volt a választás. Még iparterves koromban elkezdtem ácskodni. A főnököm Vonák János volt, igazi világfi már akkor is, a hetvenes években: autója volt, síelt, vitorlázott, mindent csinált. És ehhez persze kevés volt az iparterves pénz, meg a maszek munkából szerzett pénz. És a felesége tervezett Leányfalura egy hétvégi házat, aminek nem szokványos volt a teteje. És akkor azt mondta Jancsi, hogy csináljuk meg az ácsmunkát! Az ő nagyapja ács volt, ezért volt neki fűrésze, meg furdancsa, meg vésője, volt pár alapszerszáma. És nem véletlen, hogy engem választott, mert nekem meg volt valami gyakorlatom és tudásom, amit a technikumban a gyakorlaton megszereztem, meg hát marha erős ember voltam, és ez ugye sokat számított. Úgyhogy így elkezdtük először ketten. Két hétvégén megcsináltuk ezt a tetőt, akkor elvállaltunk egy másikat, satöbbi, satöbbi. És ez a dolog tartott 74-től folyamatosan. Akkor nyáron én már többet vállaltam, és amikor a VÁTI-ból kirúgtak – 79. február 10-én volt az utolsó munkanapom –, egyértelmű volt, hogy ezt kell csinálni. Már voltak szerszámaink, már volt gyakorlatunk, már volt hírünk, már voltak munkatársak, már minden volt. Úgyhogy adta magát ez a történet. És akkor elkezdtünk tetőket vállalni, aztán faházak összeépítését vállaltunk, később bútorokat. Minden valamirevaló ellenzékinek biztos van egy-két bútordarabja, amit én csináltam. Kis Jánosnak, Bencének, Hamburgernek, Endreffy Zolinak. Schmidt Mari évekig az általam csinált ágyon feküdt, meg az én szekrényemben volt a ruhája. Szóval rengeteg ilyen plusz kapcsolat volt: nekik könnyebbség volt, mert nem kellett vadidegen mesterembert keresni, meg beengedni a lakásba, én meg ebből éltem. És rengeteg ember jött. Az öcsém is bekerült ebbe a dologba, valamilyen szinten kitanulta a szakmát, Perjés Géza nevű barátunk odakerült, aki szintén kitanulta a szakmát, aztán még sokáig dolgozott az öcsémmel. Akkor Selmeczi Imre: neki sem volt köze ehhez a dologhoz, de ő is kitanulta, azóta is ezt csinálja. Tehát van, aki megmaradt, de a zömünknek ez átmeneti történet volt. Most kerestük Kurtágot egy Petri-kotta miatt, és akkor ő elevenítette föl, hogy jártam náluk, szakértettem a házukon. Szóval egy elég széles kör számára én voltam az építész, aki meg is tud fogni valamit két kézzel, és meg is tudja csinálni. És hát ebből éltünk. Olyannyira, hogy voltak olyan belügyes pletykák, miszerint a Nagy Bálint tartja el a SZETA-t, ami röhej, természetesen erről szó nem volt. Nyilván arra épült a dolog, hogy ami pénzt én beraktam a SZETA-ba, az nem abból származott, hogy másoktól összegyűjtöttem, mert erre egyrészt nem vagyok alkalmas, másrészt nem volt rá időm meg módom. Inkább dolgoztam, és akkor abból betettem valamennyit.
Iszonyú mennyiségű tetőt, házat csináltunk. Még egy érdekessége volt ennek, hogy majdnem mindig én voltam az egyetlen szakember. Én sem voltam ács, más dolog építésznek lenni, és más ácsnak lenni, de ebből következett az, hogy másképp tudtam tetőt csinálni, mint egy igazi ács. Az ácsok úgy készítik a tetőt, hogy csinálnak egy úgynevezett zsinórpadot, ahol egy az egyben föl vannak rajzolva a tetőnek az elemei, és akkor azon gyártják le. De miután én építész voltam, nekem erre nem volt szükségem, hanem én megterveztem az egészet, és magára a fára rajzoltam rá azt, amit ki kellett vágni belőle. Egyébként volt egy olyan fiú, aki velünk dolgozott és ács volt: Oszkay Csaba. Aki orfeós, Stúdió-K-s vezető színész volt. Neki papírja volt róla, hogy ács. Meg voltak Erdélyből átkeveredett emberek, akiknek volt némi jártasságuk. De általában az volt, hogy a társaság nagy részének gőze nem volt az egészhez. És ebből egy nagyon furcsa dolog következett: fordítva működtünk. Nem én csináltam a szakmunkát, hanem a szakmunkára megtanítottam őket, viszont én osztottam az anyagot, mert akkor volt a dolognak tempója meg ritmusa, mert én tudtam, én láttam át, hogy mit kell csinálni. Mert nem olyan bonyolult munkák ezek, betanított munka szintű ügyek, amikre meg lehetett tanítani a legechtébb bölcsészt is, és a tetejében számukra sikerélmény volt, hogy ők tetőt ácsoltak. Ez tartott mondjuk 74-től, az előzményektől 86-ig, amíg el nem mentem Amerikába. Emellett persze sok pályázat volt minden évben. A tetőn voltam reggel héttől este hétig, aztán elmentem a „mozgalomba”, aztán odaültem a rajzasztalhoz. És aztán másnap kezdődött előröl. Úgyhogy elég zűrös élet volt