Tovább a szövegrészlethez...
munkásság

Csináltam a 92-es kiállítást a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóhelyén, az összes helyiségben, nagy, épített szék a múzeum előtt, meg minden. Óriási nagyot szólt a dolog, de szinte teljesen visszhang nélkül maradt. Hír rengeteg volt róla, de érdemi dolog semmi. Ennyire kilógtam, kilógok a szakmai sorból. Amikor elindult az építésziroda, gyakorlatilag egyszerre a Budapest galériás kiállítással, akkor volt a fölfutás. Béreltünk egy budai villát, egy, kettő, három, négy szoba. Ott nagy élet volt, Maya vezette a háztartást. Gyönyörű volt az egész. És akkor föl kellett adni, mert már nem lehetett tartani. Nem volt kifizetve fél éve a lakbér, meg satöbbi, satöbbi. És akkor költöztünk ide a Hajós utcába 94 őszén.

munkásság

Akkor már eljutottunk 96-ig. És akkor jöttek munkák, és az ezredfordulóhoz közeledve egyre több. És volt egy-két jó dolog is. Olyannyira, hogy 2000. január elsejével az iroda leköltözött a lakásból, ugyanannak az épületnek a földszintjére. És akkor volt egy pörgős időszak. Kitaláltuk az ortofotót, amiből sok műemléképületnek a homlokzat-felújítását megcsináltuk. A leglátványosabb ugye a köröndi négy épület homlokzat-felújítása, meg a Hunyadi tér összes épületének a homlokzat-felújítása. Annak egy része egyébként el is készült. Az ortofotó azt jelenti, hogy készítettünk az épület homlokzatáról egy geodéziai vázat, ami az összes fontos tagozatot, nyílást tartalmazza, és lefotóztuk az épületet egy darus kocsiról, ortogonálisan, részletekben. És azt ráfeszítettük erre a geodéziai vázra. És ennek az eredménye egy olyan fénykép – amilyen fénykép ugye nincsen –, aminek viszont minden pixele valódi, minden olyan, mint a valóságban, csak nagyon sok fókuszpontja van. Tehát teljesen valósághű rajzot lehet készíteni mindenről. Léptékhelyes, valósághű, pontos rajzot. És hát olyan módon dokumentálja az épület jelenlegi állapotát, mint semmi más. Ez az én találmányom, és Halas István megvalósította, tehát hogy ezt hogyan lehet csinálni. Úgy jött az ötlet, hogy kaptunk egy föladatot, az Andrássy út 23-nak a homlokzat-fölújítását, és messziről nem lehetett lefotózni, mert a fasor betakarta, éppen nyár volt. Fölállványozni iszonyatos dolog lett volna, és akkor kitaláltuk ezt. Ebből lett néhány munka, de nem lett belőle olyan nagy üzlet, mint ahogy az elején sejteni lehetett. Két különböző oka van. Az egyik ok az, hogy nincsen igény minőségi tervdokumentáció készítésére. Például amikor megjelentek az első ilyen terveim, akkor fölmerült, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal ezentúl csak így fogad el terveket. De aztán ez nem ment át, és hát akármilyen rissz-rossz rajzot elfogadnak. A másik oka pedig, hogy diákmunkával, egyebekkel, olcsóbban meg tudták úszni azt a minőséget, amit a szakma megszokott. Vannak ehhez hasonló technológiák, sőt sokkal precízebbek is, de iszonyatos áron. És azóta már megjelentek új technológiák is, például a „homlokzatszkenner”. Tehát amit mi kitaláltunk, az egy kisipari, kelet-európai technológia, de nagyon szép dolgokat lehetett vele csinálni.

munkásság

A kilencvenes évek végén megnyertük a Bárka Színház pályázatát.

munkásság

A 99–2000 körüli fellendülésből nőtt ki az N&n Galéria. Azt gondoltam, hogy ezt megengedhetem magamnak. Sose engedhettem volna meg magamnak. Az első egy-két évtől eltekintve, amikor volt olyan, hogy tizennyolcan voltunk az irodában, tehát akkor termeltünk annyi pénzt. De aztán később sose volt annyi pénz, amiből ezt meg lehetett csinálni. Ez mindig a saját életem rovására történt. Úgyhogy ez egy nagy-nagy luxus volt. De azért nem bántam meg, hogy megcsináltam. A galéria ötlete New York óta megvolt. Abszurd, hogy egy majdnem negyvenéves építész életében először találkozik építészgalériával, mert Magyarországon nem volt, Európában nagyon kevés helyen jártam, és mindig futtában, tehát meg se találtam őket. New Yorkban láttam először, és teljesen lenyűgözött. Azt gondoltam, hogy ha egyszer nagy leszek, akkor csinálok egy ilyen építészgalériát. És meg is csináltam, és iszonyúan jól sikerült! Kikkel kezdtem? Gyarmathy Kati, ő meghalt az óta, Halas, akkor egy Sulyok Miklós nevű művészettörténész, egy Sz. Szilágyi Gábor nevű fiatal művészettörténész. Nagyon sok jó kiállítás, sok jó esemény volt. Nagyon jó a visszhangja. Komoly a pozíciója a galériák között. És nagyon szerettem is csinálni. És igazából lehet, hogy így szeretem csinálni, hogy egyedül, hogy ülök a barlangomban és brummogok, és egyedül csinálom, és olyan, amilyennek én gondolom. Nincsenek benne kompromisszumok. Lehet, hogy még jobb lenne, ha egy kicsivel több pénzből tudnám csinálni, de annyiból csinálom, amennyi van. Ha ezt előre tudom, lehet, hogy mindjárt ezzel kellett volna foglalkoznom. Például a galéristák tökéletesen elfogadták a messziről jött ember jelentkezését a piacon. Egy bő évvel előttünk nyitott a Kévés Galéria, de nem tudta áttörni a média ingerküszöbét. Amikor én megnyitottam, mindenütt az jelent meg, hogy „megnyílt az első építészgaléria”. Hiába mondtam el, hogy nem az első építészgaléria nyílt meg, mégis mindenhol ez jött le. Szerintem azért szólt nagyot az N&n, mert a közönsége két helyről jött: az én kvázi értelmiségi környezetemből, meg a szakmai környezetből. És azért, mert tudatosan nagyon széles volt a repertoár. Azt mondtuk, hogy kortárs, de kortársnak tekintettük az első éves egyetemistát is, meg kortársnak tekintettük azt a meghalt építészt, aki egyébként lehetne a kortársunk, mert összeért volna az életünk. Aztán azt is nagyon szélesen értelmeztük, hogy mi az építészet. Merthogy azt mondtuk, hogy az építészet a kert is, meg a bútor is, meg a díszlet is, meg a minden. Tehát hogy nagyon nagy merítésből dolgoztunk. És hát egy-két eltévedéstől eltekintve nagyon minőségi holmit állítottunk ki. Azt írtam a bemutatkozó szövegben, hogy nincs stíluspreferencia, csak minőségi. Persze mi a minőség? Ez a magyar építészet minősége, amelyik olyan, amilyen. De annak a legjava. Meg ez lényegesen több lett, mint egy galéria, ez egy „hely”, ahova lehet járni, amelyiknek kialakultak a szokásai, satöbbi. De csináltunk képzőművészetet is. És az meg azért lett nagyon sikeres, mert egy építészgalériára – vagy rám – nem kötelezőek a képzőművészeti galériák sztenderdjei, szabályai. Másrészt meg én vagyok a Nagy Bálint, akire semmi nem kötelező, vagy legalábbis sajnos nem tart be semmit, amit be kéne. És ebből olyan kiállítások lettek, amelyek sehol másutt nem születhettek volna meg, csak az N&n-ben. Például a Szenes Zsuzsa-kiállítás is borzasztó érdekes volt. Erdély Dani talált – miután már leltárba vették a hagyatékot – összecsomagolt, különböző korokból származó dossziékat, valamelyik fiókban vagy szekrény tetején, vagy nem tudom én, hol. Ugye már az is fontos, hogy ezt akkor nem vitte el egy képzőművészeti galériába, hanem hozzám hozta. A személyes kapcsolat miatt, a Zsuzsával is barátságban voltunk. De van olyan képzőművészeti galéria, amelyiknél ugyanezek a személyes kapcsolatok fönnállnak. Hát szóval, itt bejön, hogy én vagyok a Nagy Bálint, na! Nincs ezen mit izélni. Vagy most a Halász Andrásnak a kiállítása, ahol egy tárgy volt, meg egy kép. Kicsit olyan volt, mint a késői hatvanas vagy korai hetvenes években egy protest-kiállítás. Tehát ezt megint nem lehet másutt megcsinálni. Vagy csináltam egy Schaár Erzsébet-kiállítást. Egyrészt nonszensz, hogy a mi kiállításunkat megelőző húsz évben Budapesten nem volt Schaár Erzsébet-kiállítás. Ez egy bűn! Hát iszonyatosan jó! De a nem olyan iszonyatosan jókat is meg kell ismételni, mert fölnőnek új generációk úgy, hogy nem ismerik. És azt nem lehet mondani, hogy „de van Székesfehérvárott, meg Pécsett”! Hát az más. És tényleg, ott olyan rácsodálkozás volt… Pedig a székesfehérvári anyagot hoztuk föl, tehát bárki láthatta volna, ha lemegy.  Hogy ezekre én hogy jöttem rá magamtól, amikor én ezzel sose foglalkoztam, azt nem tudom. Mázlim volt. Vagy érzékem van hozzá. Nagyon sokat jártunk pénz után. De már azt az embert se lehetett megtalálni, aki elvállalta volna a pénzszerzést. Mert aki ért hozzá, az tudta, hogy alatta vagyunk a szponzor ingerküszöbének: egy kicsi pincegaléria a Hajós utcában, nem számít. És át is alakult az egész. Iszonyú nagyvonalúan kezdtünk, mi finanszíroztuk a keretezést, az üveget, a nyomtatást, mindent. Ma már inkább befogadjuk a kiállítást, a meglévő segédanyagainkat adjuk hozzá, de már a kiállító is hozzájárul a galéria működéséhez valami jelképes összeggel. 2010 lesz Petri halálának a tizedik évfordulója, tehát az egy Petri-év lesz. És 2011 meg a galéria tízéves szülinapja.

munkásság

A Fuga úgy jött, hogy nem volt mit enni. És én már hónapok óta láttam ezt a pályázatkiírást, és mindig megállapítottam, hogy ez nem nekem való. Nem azért, mert nem tudok megcsinálni egy ilyen intézményt – bár sose csináltam ekkora intézményt –, hanem azért, mert teljesen alkalmatlan vagyok a bármiféle hivatalossággal való kommunikációra. És be is bizonyosodott azóta, hogy ez így van. De annyira rossz volt a helyzet, hogy egy héttel a pályázatbeadás előtt azt mondtam, hogy nem tehetem meg, hogy nem próbálom meg. Az utolsó pillanatban Rév Andrással beadtuk a pályázatot, és csont nélkül megnyertük. Rév írta a pénzügyi részét, én pedig a szakmai részét. Hét pályázó volt, abból négyet behívtak személyes prezentációra, de igazából már ott lehetett látni, hogy ez tiszta sor. Mi a Fuga? Egy építészeti központ. És innentől kezdve érdekesek a dolgok. Ugye, nem az a hír, hogy a kutya megharapta a postást, hanem fordítva. Ha az építészeti központban koncert van, akkor az hír. Ha az építészeti központban színház van, az igen. Vagy, ha mi átmegyünk a Katonába kiállítást, építész-kiállítást csinálni, akkor az is hír. Hogy képzőművészet kell, az egyértelmű volt. Hogy dzsessz legyen ebben az épületben, ahol az ország első dzsesszklubja volt, adta magát. Hogy színház legyen, amikor szemben van a színház, ez is adta magát. Tehát egyik jött a másik után. És aztán még jöttek a személyek, akik meg hozzátették még a pluszokat. Tehát nem az volt, hogy én leültem, és kitaláltam ezt a fantasztikus, nagy ívű koncepciót, hanem ez így elkezdett épülni. Meg sikerült szerezni egy fantasztikus zongorát. És ha ilyen jó hangszer van, akkor meg lehet hívni Kurtágot… Kilenc szakág van a házban: építészet, képzőművészet, gyerekprogram, komolyzene, dzsessz, könyvesbolt, színház, film és a tudomány. Fábri György barátomnak, aki a Mindentudás Egyetemének volt az igazgatója, egy csomó kapcsolata, terve van, úgyhogy havi négy rendezvényt hozott ide. És ez megint egy teljesen más közönséget fog megmozdítani. A hagyományos kultúrafogyasztó számára az építészet nem mond semmit. Az fogyaszt zenét, színházat, esetleg képzőművészetet. De ha bejár ide, és másodlagos fogyasztásként megkapja az építészetet, mert ott van a térben, ahol ő egyébként dzsesszt hallgat, akkor elképzelhető, hogy lesz belőle építészkultúra-fogyasztó. Ez az N&n Galériában iszonyúan működik. Például a Petri-terem közönsége nagyon alaposan megnézi az építészeti kiállításokat, amik a külső térben vannak. Fordítva nem mondható el… Nagyon fontos dolog, hogy itt nem olyan értelemben vett építészeti kiállítások lesznek, mint az N&n-ben, hanem – gyűlölöm a szót, de nincs rá jobb – itt nagy projektek lesznek kiállítva. Méghozzá olyanok, amelyek már előrehaladott állapotban vannak. Tehát nem tervek, mert a terv a nagyközönség számára nem olvasható. És olyanok, amelyek a város nagy részét vagy egészét érintik. Úgy fogom föl a FUGÁT, hogy az N&n Galériának lesz még négy helyisége. A Fuga építészeti programja onnan jött át. Tehát most kerültek ezek a dolgok a helyükre.

munkásság

az IPARTERV jó hely volt. Az első munka, azt hiszem, amihez odakerültem, a Csepeli Szabadkikötőben egy csarnok volt. Már a vége felé járt a munka. 72-t írtunk, maximum 73-at. A csarnok oldalában sorban sok-sok kapu a kamionpakoláshoz. És azokra föl lehetett festeni két méter átmérőjű köröket, és abba beleírni a kapuszámot. És ez egy iszonyú nagy apróság volt. Vagy volt a BKV-nak az Örs vezér téri végállomáson egy négyzet alaprajzú épülete, négy saroklépcsőházzal és szabadlépcsőkkel, tűzlépcsőkkel. Én terveztem a tűzlépcsőket, és az tiszta Amerika volt!

munkásság

1981-ben volt a Keszthely-pályázat, ami iszonyú fontos dolog volt [„Keszthely” városközpont és kastélykör rendezési terve tervpályázat, 1981]. Ebben az időben napi tíz órát ácskodom, csinálom a Beszélőt, járok a SZETA-ba... És egyszer azt mondja Rajk, hogy csináljunk egy pályázatot. Ő kezdte el, vagy valamelyik lány, ezt már nem tudom. Keszthely városára kiírtak egy városrendezési tervpályázatot, és mi öten összeálltunk: Gyarmathy Kati, Pikler Kati, Ekler Dezső, Rajk meg én. Az volt az egészben a zseniális ötlet, hogy azt mondtuk, mi vagyunk a jól működő városi hatóság, amely szabályozási feltételeket ír elő a város különböző területeire, és ezzel megbízza az építészeket. Úgyhogy ez volt az első komoly – vagy lehet, hogy az egyetlen komoly – magyar posztmodern városépítési pályázat, amelyikben száz építész munkája lett összerajzolva. Tehát mi kiadtuk a megbízásokat másoknak, ők meg megtervezték azokat a házakat. Még élt Fischer Juszuf, aki akkor kilencvenhárom éves volt, és ő is csinált házat. A Műegyetem másodéves hallgatójáig bezárólag a teljes szakma képviseltette magát. Például amikor elmentünk Vadász Györgyhöz, hogy adja ide a házat, hogy be lehessen rakni a pályázatba, akkor az egész irodája azt a dolgot rajzolta, amit ő csinált ugyanerre a pályázatra, de ő meg azt a házat rajzolta, amit nekünk csinált. Merthogy az volt a fontosabb, hogy ebben benne legyen. És persze iszonyatosan lehordott bennünket a zsűri. Egy vidéki tervpályázati zsűri nem tartozott a legnyitottabb testületek közé. Aztán évekkel később persze már nagyon büszkén mutogatták. Megvan a teljes pályázati anyag: fele Lacinál, a másik fele meg nálam. Volt is belőle egy kiállítás. Iszonyatosan érdekes már önmagában az, hogy ez száz embernek a munkája, tehát egy keresztmetszet a szakma az akkori állapotáról. [http://beszelo.c3.hu/cikkek/1981-%E2%80%93-2001-beszelgetes-a-keszthely-...

munkásság

A ház igazából egy spontán építés volt. Tehát volt az a látványterv, amit Bachman meg Rajk csináltak, és volt valami vázlat, amit mi csináltunk. Egyébként pedig úgy épült, ahogy találtunk hozzá tárgyakat, amelyeket beépítettünk, az befolyásolta, hogy pontosan milyen lett a ház. Nagyon kevés volt a pénz. Eleve nagyobbra lőttük a házat, mint a hatvanezer. Plusz még volt benne egy galériaszint, tehát még nagyobbra lőttük, nagy légterű volt, merthogy műteremnek készült. Például a nyílászárók egy részét a telken szétrohadt lakókocsiból szereltük ki. Ez a lakókocsiajtó került rá a fürdőszobára, fordítva, úgy, hogy az üveg alul van, tehát a fürdőző hölgyeket térdig vagy combközépig lehetett látni. Vagy az általam tervezett homlokzaton is két talált tárgy volt a nyílászáró. Volt, amit aztán mi csináltunk, ablakokat, de azokat is úgy, hogy átalakítottunk megvett nyílászárókat.

munkásság

Aztán kaptam egy nagyon fontos megbízást egy családi házra. Nem volt jó a történet, mert megterveztük, mindenki iszonyú boldog volt, hogy megépül, ámde nem lehetett engedélyezni, mert ez egy balatoni villa lett volna, és ott mindenféle építési korlátozás volt. Akkor fentről azt mondták, hogy ők majd engedélyezik, merthogy a megrendelő nagy név, egy élsportoló. Elvállaltuk a kivitelezését is, úgy, hogy ezt mindenképpen fogják engedélyezni. És aztán ennek voltak fokozatai, állomásai. A megyei építési hatóság azt mondta, hogy igen, de tervezzük át egyszintesre, és akkor majd adnak fönnmaradási engedélyt a kétszintesre, meg satöbbi, satöbbi. Majd leállították a kivitelezést, amikor embermagasságban kész voltak a falak. Ez tél előtt volt, úgyhogy téliesítettük az egészet. De addigra derült ki, hogy még mennyibe fog ez kerülni, és akkor a megrendelő visszakozott, holott addig egészen extra igényei voltak, például a fürdőkád egy darab kőből lett volna kifaragva. Iszonyatosan jó ház volt. Nem lett belőle semmi. Az összegtől elbizonytalanodtak, mert ez, mondjuk, az akkori építési áraknak a két-háromszorosa volt. És hiába támasztotta alá szakértő, hogy megéri, meg befektetésként nagyon jó buli. Még talán az is benne volt a szakvéleményben, hogy ezt bármikor eladhatják egy múzeumnak mint műtárgyat. De addigra már kifaroltak belőle. Ha megépült volna, akkor ma lenne Magyarországon egy igazi konceptuális, fontos, posztmodern lakóépület. Egy fiatalemberrel csináltam, Borza Endrével, aki nálam tíz évvel fiatalabb. Adyligeten, a lakásban dolgoztam. Az ágyamtól másfél méterre volt az asztal. Számomra az életforma meg az építészet egy és ugyanaz a dolog, az nálam nem válik szét, és szerintem az a jó. A szakirodalom szinten elég érdekes írások születtek róla. Konrád írt róla, György Péter írt róla, Rajk írt róla. Ami nagyon érdekes volt, hogy iszonyú sok mindent nem tudtunk még a szakmáról. Azokban az években a városépítészet – legalábbis ami hozzánk eljutott – progresszívabb volt, mint maga az építészet. És a ház egy ilyen városépítészeti analógiára épült, hogy van egy utca, és az utca két oldalán van egy-egy ház. Az utca a közösségi tér, a nappali, az egyik ház a privát ház, a másik a vendégház. Az egyik háznak ilyen architektúrája van, a másiknak olyan, és azok átlógnak egymásba, meg az anyagok is mások, és azok is átlógnak egymásba. Az utcában nagyon sok jó ötlet benne volt, de az utca két végének a lezárását nem tudtuk igazán jól megoldani, tehát az egy picit kilógott a többi egységéből. Még nem tudtunk annyit a szakmáról, vagy erről az új világról, amit a posztmodern jelentett. Harminc tervet rajzoltunk Borzával, és egyik sem az igazi. Ha ez fölépült volna, és addig még módosul a dolog, akkor valószínűleg a megépült ház már jó lett volna.

munkásság

Ez egy nagyon jó világ volt, életem legjobb három éve, olyan volt, mint egy edzőtábor egy sportolónak. Semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a befogadással, meg iszonyú jó dolgokat rajzoltam, meg építettem. Plusz a szerelem. Szóval minden volt, amit egy férfi várhat az élettől. Vittem magammal építészeti anyagot, de azzal nem mentem semmire. Próbálkoztam az egyetlen New York-i nonprofit építészeti galériában is, a Storefrontban, akiket aztán meghívtam ide, meg amelyikre épült az én galériaötletem is. De onnan nézve olyan rettenetesen messze van Budapest! És Makoveczet már csináltak, és ezzel ki volt pipálva Kelet-Európa. Az alternatív építészetben ők lényegesen előrébb álltak, mint ahogy én vagy bárki más itthon. Tehát nem lehettünk érdekesek, nem lehettem érdekes a számukra.

Oldalak