Azt tudtuk, hogy lágerek vannak, hogy ölnek embereket, és azt gondoltuk, hogy lelövik őket. De arra nem gondoltunk, hogy gázkamrában… Nem ébredtünk rá teljesen a valóságra. És ebben borzasztó nagy hibát követett el Anglia, Amerika. Az angol rádióban miért nem mondták: „Emberek, zsidók, meneküljetek, ahova tudtok!” Akkor csak tettünk volna valamit. Miért nem mondták meg az igazat? Vagy ha lebombázták volna a vasútvonalat, ami Auschwitzba vezetett, akkor a magyar zsidókat nem tudták volna deportálni. Mert ez már az utolsó év volt, és nem lett volna idejük újraépíteni a vasutakat, és elszállítani ennyi embert. Súlyos hibát követett el a pápa, hibát követtek el a szövetséges nagypolitikusok! A legnagyobb hibát – most Hitlertől eltekintve – a magyarok tették, és ez az én főproblémám. Megtették velünk azt, amire apám azt mondta, hogy „ezt a magyarok nem teszik meg”. Egyetlenegy német katona nem volt ott, amikor minket beraktak a vagonba. Magyar kakastollas csendőrök voltak, akik a gettóba vittek, akik levették az anyám ujjáról a jegygyűrűjét. A Rippl-Rónai-képünket, a szőnyegeket, a képeket, az értékeket, amink a lakásban volt,azokat mind a magyar hivatalos közegek vették el. Hova lett? Azt nem vitték el a németek! Én megértem, hogy Magyarország vissza akarta kapni az elcsatolt területeket. De az, hogy Magyarország emiatt ebbe beleegyezett… És nemcsak hogy beleegyezett – segédkezett! És mielőtt még a németek bejöttek volna Magyarországra, az a rengeteg munkaszolgálatos, aki meghalt. Például a férjem fivére, Elkán Rudolf és Radnóti, Szerb Antal. Ők nem voltak magyarok? Ezt nem lehet elfelejteni akkor, ha az ember megtartja az anyanyelvét, a kultúráját, a barátait, ragaszkodik ezekhez. Magyarország történelmében ez egy hatalmas hiba volt, és ez Magyarországnak egy szégyenfolt! És ez nem lett kimondva a világ előtt! Amin nem tudom magam túltenni, az az, hogy évekig azt mondták, hogy én nem vagyok magyar, és azon túl, hogy jött a sárga csillag és megbélyegzett zsidó vagyok, elküldtek a halálba – ezt én nem tudom megemészteni.
Aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy a németek nincsenek ott. Elmentek! Először nem mertünk elmenni messzebbre, csak kimentünk a kaszárnyából. Ez a tábor Zittau városa mellett, egy külvárosi részen volt. Körülöttünk nem voltak házak, csak mezők és kis fabódék, ahol a szerszámaikat tartották a munkások. Először ezekbe a bódékba mentünk. Szép idő volt, de az éccaka május elején még hűvös. Emlékszem, nagyon fáztunk, de akkor már nem törődtünk ezzel. És május 8-án reggel repülőgépek zajára ébredtünk. Nagyon féltünk, hogy bombázás lesz. Kimentünk. Röpcédulák hulltak le a repülőgépekből, hogy a békeszerződést aláírták, a háborúnak vége, mindenki tegye le a fegyvert, és senki ne lőjön vagy támadjon. Gondolhatod, hogy ez mit jelentett nekünk! Fogtuk magunkat, s bementünk a városkába, vagy legalábbis a város szélére. Próbáltunk élelmiszert találni. Ami tulajdonképpen, ha most visszagondolok, nagy merészség volt, mert nem tudhattuk, hogy honnan jön elő egy-egy ember, aki ránk lő. Ott minden elhagyott volt! Egy élő lelket nem találtunk. Emlékszem, bementünk egy fűszerüzletbe, papírzacskófélékbe porcukrot raktunk, és ettük a cukrot, mintha kenyér lenne. Lakásokba is bementünk! A konyhában a tűzhelyen még égett a tűz. Tehát lehet, hogy alattunk, a pincében voltak. Kinyitottuk a szekrényeket a konyhában. Mit lehet enni? Találtunk tojás meg tejet! Óriási öröm volt.
Értünk jöttek kamionnal, és utcánként vitték be az embereket. Az Ullmann-palota volt a határa a gettónak, ami a nagy piacteret bezárta, aztán a Rédey-kert felé ment, a másik végében viszont villanegyed volt. És minket először ebben az Ullmann-palotában szállásoltak el, és akkor apám azt mondta, hogy ő nem szeretne itt maradni. És találtunk egy villaházban egy nagy szobát, és ott tizenketten voltunk elszállásolva. Volt Nagyváradon egy vitéz Wertheimstein Viktor nevű úr, és annak a nővére, Wertheimstein Aranka. Zsidók voltak ők is, a férfi fakereskedéssel foglalkozott, úgyhogy apám ismerte jól, és egy utcában laktunk. (Hogy miért kapott vitézi címet, azt nem tudom.) Viktor a gettózás idején éppen Budapesten tartózkodott. Aranka nagyon idős nő volt már akkor. És mi magunkkal vittük abba a villaházba. Anyám ellátta Arankát, pedig Aranka nem hozott be semmit. Öreg is volt, és életében, azt hiszem, soha arrébb nem tett egy tányért. Aranka szegény nem sokat járkált már, feküdt vagy ült a matracon. Amikor anyám odavitte neki az ételt, akkor Aranka azt mondta: „Drágám, itt olyan a kiszolgálás, mint a Ritzben!” Ez a mondás megmaradt a családban, a legnagyobb bajok közepette is. És a szegény Aranka a vagonban meghalt. Viktor Pesten megmaradt. Budapesten nem volt szisztematikus a deportálás, ki lehetett játszani.
A vége az lett, hogy elindultunk. Körülbelül ötszázan voltunk, csoportokra oszlottunk. Velünk alakult egy húszas vagy harmincas csoport. Elindultunk az országúton. Ez volt a legszebb utazás az életemben! Jó darabig gyalogoltunk, sokat, nagyon sokat. Felejthetetlen emlék maradt az életemben szintén, amikor tehenek legeltek egy mezőn, és mi megálltunk. Voltak közöttünk, akinek sapkája volt, zabráltuk Zittauban. És volt, aki tudott tehenet fejni. Ők megfejték a teheneket a sapkába, és onnan ittuk a langyos, friss tehéntejet. Majd leültünk a mezőn, és én a hátamra feküdtem, és elaludtam. A természet ölén, ezzel a jóllakottsággal a napsütésben elengedtem magam, és úgy éreztem, hogy én tényleg megmenekültem. Ez csodálatos emlék maradt az életemben, a teljes beteljesülésnek tűnt nekem akkor!
Nagyváradon mondjuk volt harmincezer zsidó. És sokakat behoztak még a környékező falvakból is. Nagy komplikációk és protekciók útján sikerült elérni, hogy a nagyanyám és a nagyanyám fivére Élesdről bejöhessenek a váradi gettóba. Nem tudtuk, hogy mi jó, és mi nem jó. De úgy tűnt, hogy nekik szükségük van támaszra. Többeknek sikerült megszökni. Bennünk föl se merült, nem gondoltuk végig a helyzetünket. De nagyon-nagyon keserű, pesszimista ember kellett az legyen, aki ezt el tudta képzelni. Annyira elképzelhetetlen, hogy néha visszamenőleg úgy gondolom, hogy nem is volt igaz. A barátnőm, aki csak tizenöt éves volt akkor és az öccse tizenegy vagy tíz. És ott külön szöktek a szülők, és külön szökött a két gyerek! Márta öccse – Reuven Tsur – le is írta ezeket az emlékeket. [Menekülés a gettóból.]
Nem mentünk egyenesen a lakásunkba. Azt mondtuk, hogy megvárjuk, míg apám visszajön. Anyám egyik közeli barátnője Jakabffy Juci volt, aki szintén lágerből jött vissza, de a férje nélkül. Nekik nagy lakásuk volt Váradon. Juci fivére, Laci pedig munkaszolgálatból jött vissza, és beköltözött a testvéréhez, mert neki meg a felesége nem jött vissza. Jucinak volt állandó személyzete, azt hiszem, Marikának hívták, aki imádta a családot, és végig ott ült a lakásban, mint a tyúk a tojásokon, és őrizte azt. Még a rongyoszsák is megmaradt a foltozni való ruhadarabokkal. És akkor többen, akik nem akartak hazamenni a lakásukba, odamentek a „Jakabffy Panzióba”. Beköltöztünk mi is, és legalább két hétig ott laktunk. Volt még egy ilyen panzió Nagyváradon, a Sonnenfeld Panzió is. Sonnenfeldéknél a nők nem jöttek vissza. Csupa özvegy férfi és árva fiú volt ott.
Arra emlékszem, hogy amikor azt mondták, hogy vigyünk egy kis koffert, akkor anyám odaadta az ezüsteszcájgokat egy ismerősnek. És azok egy kredenc fiókjában voltak, ami ki volt bélelve szarvasbőrrel. És anyám azokat kitépte a fiókból, hogy ne lássák, mi volt benne. Erre a képre emlékszem. És arra, hogy a rádióban a Bolygó hollandit játszották. Nem azt mondták, hogy deportálnak, hanem hogy elmegyünk dolgozni Magyarország területén belül. És ezt mi bevettük. Mondták, hogy pénzt nem szabad megtartani. Úgyhogy a klozeten húztuk le a pénzt, mert nem akartuk otthagyni.
Valaki mondta, hogy látta apámat márciusban. Láthatta, akkor még élt. Gondoltuk, ha márciusban megvolt még, akkor most is megvan. Aztán megtudtuk, hogy Nussbaum Bélával mentek el egyszerre egy másik lágerbe. Amikor ez a barátunk visszajött Nagyváradra, akkor én mentem el hozzá. Először nem akarta megmondani. Olyanokat mondott, hogy „Nem voltunk végig együtt. Engem elvittek máshova, nem tudom, mi lett vele.” És akkor én megéreztem valamit, és azt mondtam neki, „jobb, ha megmondja az igazat, minthogy itt várjunk, várjunk hiába”. Akkor megmondta nekem.
Amikor leszálltunk a vagonból, azaz levettek minket az ottani foglyok, először azt mondták, hogy később megkapjuk a holminkat, csak hagyjunk mindent a vagonban. Nem volt nálunk sok minden, egy hátizsák, vagy egy kis koffer. Aztán volt az ordítozás, a kutyák, a német tisztek. „A férfiak az egyik oldalra, a nők a másik oldalra, a gyerekek az öregekkel!” Azt mondták, hogy az anyák a gyerekeket adják oda az idős embereknek, mert hogy ők dolgozni fognak, és az idősek majd vigyáznak a gyerekekre. Volt anya, aki elengedte a gyermeke kezét, és odaadta a saját édesanyjának, vagy idősebb rokonának. Őket rögtön a gázkamrába vitték. Volt, aki nem engedte el, és ezek a fiatal anyák a csecsemőikkel mind egyenesen mentek a gázba. Aki odaadta a gyerekét, az talán megmaradt.
Kérdeztük, hogy hol vannak a korábban érkezettek. Tulajdonképpen közös nyelvünk nekünk a jiddis lett volna. Mi nem tudtunk jiddisül, de megértettünk pár szót. Mutatták a füstöt, ami jött ki a kéményen, hogy ott vannak. És mi nem értettük. És akkor elmondták nyíltan. Meghallottuk, csak még nem fogtuk fel. Mondjuk azt, hogy dogozni akarunk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy ne vigyenek rögtön a gázba. Anyám megfogta a kezemet, a lényeg az volt, hogy együtt maradjunk, anyu meg én. És akkor Mengele elé kerültünk. Mi nappal érkeztünk, ami nagy előny volt, mert éccaka sokkal borzalmasabb lehetett, a reflektorok égtek mindenütt a drótkerítések mellett. Amikor túlestünk a választáson, a hosszú sorral elindultunk valahova, amiről nem tudtuk, hogy mi, de eszünkbe nem jutott, hogy gázkamra lehet. Vittek a fürdetőbe. Halvány másodpercre sem jutott eszünkbe, hogy ez a fürdő esetleg nem fürdő, mint ahogy később megtudtuk, hogy ugyanúgy azt mondták mindenkinek, hogy a fürdőbe viszik őket, nota bene, az a gázkamra volt. Nem volt pánik.