A nagyanyám vezette a háztartást, de Miska bácsi uralta az egész családot. Szegény nagyanyám együtt élt a fivérével, ami nagyon nehéz volt, és ezt én gyerekkoromban is éreztem. Nagyanyám szomorú ember volt, ritkán nevetett – minden okkal, joggal. Én végtelenül szerettem őt, és azt hiszem, hogy a családban én voltam az egyetlen, aki foglalkozott vele. Amikor én olyan nyolcéves lehettem, ő lehetett ötven-valamennyi. Fiatal nő. De nekem soha nem jut eszembe mint fiatal. Őszesbarna haja volt, kontyban. Volt egy-egy ismerőse, akit nagyon ritkán meglátogatott. Néha bejött hozzánk Váradra pár napra. Ha anyámék elmentek társaságba, ő sose ment. Mindig velem maradt. Akkor nem volt szó arról, hogy egy ötven-valahány éves hölgy abba a társaságba járjon, ahova a harmincéves lánya. Persze nekem borzasztó nagy öröm volt, hogy a nagyanyám kizárólag velem foglalkozik, neki pedig, azt hiszem, még nagyobb öröm volt, hogy én ott voltam, és tudott velem játszani. Társasjátékot játszottunk. Mindig imádtam táncolni, és tanultam is egy kicsit táncolni. Sokat táncoltam. Az egész családnak néznie kellett, ahogy táncoltam. Az egyetlen igazi publikum a nagyanyám volt, mert ő kérte, hogy Jutkám, táncolj! És akkor neki táncoltam, és az engem halál boldoggá tett. Azon kívül, hogy neki jót tett, hogy velem volt, ez megalapozta nálam azt, hogy valakinek szüksége van rám. Egy gyereknek ez nagyon fontos. Imádtam a szüleimet, állandóan csak a szeretetüket éreztem. De nekik nem volt igazán szükségük rám. Egy boldog házaspár volt, nagyon szép életük volt. Nagyváradon nagy klubélet volt: az Újságíró Klub, meg az Unió Klub. Odajártak vacsorázni, kártyázni, táncolni. Anyámnak gyönyörű estélyi ruhái voltak. Nagyváradon az Unió Klubban szilveszterkor hosszú fekete taftruhában! Ilyen élet folyt a zsidó polgári osztály körében. Ez még Románia volt, 40 előtt. Aztán már csak egymáshoz jártak az emberek, és a baráti kapcsolatok élénkek maradtak. Ez a társaság még a nehéz időkben is összejött, házaknál. Anyám nagyon szép asszony volt, apám is szép ember volt. Sajnos összesen tizenkilenc évet éltek együtt. 25-ben házasodtak össze, és 44-ben volt a deportálás.
Nagyanyám a brátkai házból – ami tulajdonképpen egy kúria volt hatalmas, 12 hektáros parkkal – csinált egy panziót, ami egy szigeten volt, a Körös körülötte folyt. Egy hídon kellett bemenni – nagyon romantikus volt. Részemre ez a kert szimbolizálja a földi Paradicsomot! A barátaim közül nagyon sokan mentek a szüleikkel a Balatonra vagy az olasz tengerpartra. Mi soha. Minden nyáron kimentünk Brátkára. Anyám két–két és fél hónapon keresztül keményen dolgozott nagyanyámmal – ezt a panziót vezetni kellett, ahol ötven-hatvan embernek kellett enni adni, ellátni. Anyám egy született menedzser volt, és egy született vendéglátó, mindenkihez volt egy kedves szava, mindenkivel tudott beszélgetni, mindenkivel megtalálta a helyes modort. Szerettem ott lenni, soha el nem vágytam. Büszkén meséltem a barátnőimnek, hogy mi mindent csináltam. Minden fát ismertem. A gyerekekkel kirándultunk, játszottunk, kukoricát loptunk a parasztok földjéről. Tábortüzet raktunk és szalonnát, kukoricát sütöttünk. És a természet annyira lenyűgözött! Emlékszem, hogy leszedtem a virágszirmokat, és kiraktam őket. Ezek a képek megmaradtak bennem, mint első emlékeim a színekről. A virágokat szerettem nézni, de még jobban szerettem, amikor tudtam velük játszani és a színekkel tervezni.
Anyám két helyen nőtt fel: Élesden és Brátkán. Élesd egy színtiszta magyar nagy falu. Brátka egy színtiszta pici román falu. Télen Élesden éltek, és nyáron volt ez a panzió, és akkor Brátkán éltek. Anyám nagyon szép lány volt! Én úgy imádtam anyámat! Én olyan büszke voltam, hogy milyen szép asszony! Pedig nagyon szigorú volt hozzám! A szüleimnek nagyon boldog házaséletük volt! És gyönyörűek voltak, tényleg, anyám szőke, apám fekete. Anyám szigorúsága sok mindenből állt. Például elemista korom óta az volt, hogy este szépen le kellett rakni a ruháimat. Nemcsak, hogy úgy odateszem, hanem összehajtva szépen lerakni a székre. És anyu hazajött mondjuk éjfélkor, bejött a szobámba, hogy alszom-e, de ha a ruháim nem voltak elrakva rendesen, akkor felköltött éjfélkor! „Jutka, nem raktad össze a ruháidat!” A mai nevelési módszerekkel ellenkezik ez, azt mondanák, hogy ez szadista dolog, de nem volt az, mert ő ezt nagy szeretettel és kedvesen csinálta. Szóval nem éreztem azt, hogy engem most ő büntet ezzel, inkább az volt, hogy igaza van. A cipőmet mindig én kellett kipucoljam. Nem volt szabad, hogy odaadjam a lánynak.
Nyolctól egyig volt tanítás. Délután jártam angolórára meg németórára meg franciaórára, de volt szabadidőm is. És a legnagyobb öröm az volt, ha anyu magával vitt délután. Vagy a barátnőjéhez ment beszélgetni, vagy vásárolni ment. Elindultunk, és még nem voltunk messze a lakástól, és rám nézett, és azt mondta: „Jutka, a kabátod nincs lekefélve! Így nem jöhetsz velem!” Sokáig sötétkék télikabátom volt, azon minden porszem meglátszott. És akkor hazaküldött! Vagy: „Nem tiszta a cipőd! Ilyen cipővel nem lehet elmenni a városba!” Ilyesmiben ő borzasztó következetes volt. Vagy hogy a leckéimet megcsináljam. Én ezekből csak a szeretetet éreztem, a gondoskodást. Nem éreztem rosszindulatot. Igazat adtam anyámnak. Emlékszem, hogy a naplómba leírtam, hogy mennyire szeretem anyámat, annak ellenére, hogy milyen szigorú tud lenni. Pedig még csattanós pofonokat is kaptam, mert szemtelen voltam. A nyelvem nagyon fel volt vágva, mindig mindenről volt véleményem. Ahogy visszaemlékszem gyerekkorom éveire, egész a deportálásig, én tudatosan boldog voltam. A naplómban is leírtam, hogy én tudom, hogy boldog vagyok, hogy engem mennyire szeretnek. Olyan békés, szeretetteljes, meleg légkör volt körülöttem. És ez az anya, aki ilyen szigorú volt a nevelésemben, a láger után soha nem mondta, hogy „ezt ne csináld!” Bűntudata volt. Azt mondta: „Elvittelek a lágerbe!” Csak jóval később értettem meg, miért mondta. Ha nem tudsz a gyerekedért semmit sem tenni, akkor hibásnak, bűnösnek érzed magad.
Próbáltak zongorára taníttatni, de három hónap után a zongoratanárnőm azt mondta, hogy „ennek a gyereknek nincsen hallása”. És apám azt mondta, „jó, ha nincs hallása, akkor ne tanuljon zenét, akkor tanuljon nyelveket”. És akkor intenzíven elkezdtem franciául tanulni. A franciatanárnőm egy svájci nő volt, aki oda jött férjhez Nagyváradra, rosszul is beszélt magyarul, úgyhogy vele csak franciául lehetett beszélni. Németül már tudtam, mert egész kicsi koromban volt egy németkisasszony. Aztán később, már tizenkét éves koromban jött az angol nyelv. Fiatal lánykoromban rengeteg szépirodalmat olvastam, de mihelyst valami komplikáltabb vagy tudományosabb volt, az engem már nem érdekelt. A belső világomat leginkább Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann meg Stefan Zweig befolyásolta