Én már kétéves koromban is szerelmes voltam, erről fénykép is van. A kisfiú nálam két évvel idősebb. Hál’ Istennek még most is él Bécsben. Még beszélni sem tudtam rendesen, azt mondtam neki „Ádám siem”. Nem hogy szívem. Imádtam. Látom a mai napig, hogy ülünk a strandon, fogom a lábát, és a szemem sarkából nézek rá!
Nagyon szerették egymást apám, anyám, de akkor az nem volt divat, hogy a párok nyalják-falják egymást, mint máma, pláne nyilvánosság előtt, szóval ilyet én nem láthattam. Apám abszolút az a fajta volt, mint a férjem, hogy társaságban még a kezét se fogta meg anyámnak.
Aztán volt egy nagyon-nagyon nagy szerelmem, egy reménytelen szerelmem! Az nagyon szép dolog volt! Szomorú, és szép. Úgy hívták, hogy Ács Tomi. És egy évvel volt idősebb nálam. Ő a zsidó líceumba járt. Rendeztek zenei önképző köröket ebben a koedukációs zsidó gimnáziumban, és én oda eljártam. Főleg azért mentem, mert tudtam, hogy ott van Tomi. De hogy én miért lettem szerelmes Ács Tomiba? Hogy miért szúrtam ki magamnak ezt a fiút? Ez részemről plátói szerelem maradt. Soha nem volt semmi flört. Nekem mindig megdobbant a szívem, ha megláttam! Sose felejtem el, hogy egyszer elkéstem az önképző körről, és nem mehettem be a zene közben, meg kellett várni, míg véget ér egy darab. A folyosón álltam, és Smetana Moldváját játszották bent. És ez a muzsika engem egy életen át fog kísérni. És aztán az utolsó kép a gettóban. Mentem az utcán, és jött velem szembe Tomi. Megálltunk két-három szót váltani, és mintha azt mondta volna, hogy „jaj, de szomjas vagyok!” És akkor azt mondtam, „gyere be!”. Bejött, és emlékszem, hogy nem a konyhai, hanem a fürdőszobacsapból adtam neki egy pohár vizet. És ez a pohár víz is egy romantikus gesztus marad az én emlékeimben. És Tomi nem jött vissza. Az Ács családból senki nem jött vissza a deportálásból.
Aztán tizenhat éves koromban volt az első igazi flörtöm. Az egy nagy csoda volt, arra még ma is büszke vagyok. Nem volt különösebben szép, az tetszett benne, hogy tíz évvel volt több mint én. Én tizenhat voltam, ő huszonhat. Párizsban tanult, pesti fiú volt, és leköltöztek Nagyváradra, mikor Magyarország lett Nagyvárad. Párizsból Váradra jött. És volt egy szilveszter. 1941-ben még nagy szilvesztereket rendeztünk, mintha minden jó és szép lett volna, pedig a világ égett. Ezen a szilveszteren Várad összes szép lánya ott volt. Záler Pistának én tetszettem meg. Elkezdett nekem udvarolni. Ez valami csoda volt! Ő volt az első fiú, aki megcsókolt. Sose felejtem el, hogy az első csók után mennyire meg voltam rendülve. Azt képzeltem, hogyha megcsókol egy fiú, akkor összeomlik a világ! Olyan csodálatos élmény lesz! De nem volt. Abszolút hidegen hagyott a dolog. Persze nem voltam szerelmes.
Aztán volt Gera György, aki újságíró lett. Nagyváradi fiú volt. Akkor még Grósz Gyurinak hívták. Ő visszajött a deportációból, vagy munkaszolgálatból, és a háború után ez a flört újrakezdődött Kolozsváron, mert Kolozsváron voltunk diákok. De ez nem volt nagy szerelem. Aztán ő megkérte a kezemet anyámtól. Jött vissza Nagyváradról ekkora mosollyal, hogy „anyád azt mondta, hogy tőled függ, különben áldását adja”. De nekem eszem ágában sem volt férjhez menni! Nagyon megsértődött. Nem köszönt nekem, az utcán büszkén elfordította a fejét. Aztán később jó barátok lettünk.
Aztán Kolozsváron volt egy nagy szerelmem! Ő román férfi volt, az egyetemen tanárom volt. Viharos szerelem volt, de azzal a tudattal bennem, hogy én úgyse akarok vele együtt élni. Ez volt 45-46-ban, 47 elején, amikor kijöttünk, maradt abba. Két kultúra találkozott ebben a szerelemben. Ő egy nagyon szegény román családból származott, én pedig egy magyar zsidó középosztálybeli családban éltem elég jólétben. Fantasztikus világot nyitott meg előttem. Nagyon sokat tanultam tőle. De ő is tőlem, hiszen ő még magyar zsidó emberrel addig nem találkozott. Aztán a Ceauseşcu-érában börtönben volt, de miután kijött, volt egy sikeres periódusa, előadták egy színdarabját.
A csodák csodája volt, ahogy én megismertem Hervét. Ő a nagybátyámnak volt ismerőse, de nem közeli barátja, és akkor már nem látták egymást hét éve. Összetalálkoztak az utcán, és a nagybátyám meghívta őt. És Hervé eljött. Én nagyon vártam ezt az ismeretlen személyt, mert azt mondták, hogy festőművész. (Akkor ő valóban festett.) Párizsban festőművész az én fantáziámban… Nagyon romantikus! Plusz azt is tudtam róla, hogy kommunista volt, és az ellenállásban volt. Csupa érdekes dolog! Nem volt első látásra szerelem. Szimpátia volt részemről, érdeklődés. Én nem hiszem, hogy túlzottan érdekeltem őt. Nagyon szép kislány voltam, de őt zavarta, hogy én egy finom, jól nevelt úrilány vagyok. Csak jóval később tudtam visszavágni, hogy tulajdonképpen ő a jól nevelt úrifiú, hiszen ő nagypolgári környezetben nőtt fel. Igaz, abban nem akart élni, ezért jött el otthonról.
Soha nem volt pénzünk. Hervé betartotta a szabályokat, nekünk magántulajdonunk, se lakásunk, se vidéki házunk nem volt. De meg kell mondanom, hogy én soha nem szenvedtem, nem éreztem úgy, hogy jaj, mi szegények vagyunk, jaj, minekünk csak egy szobánk van. Persze olyan volt bennünk, hogy de jó volna ezt csinálni vagy azt csinálni, ha lenne pénzünk. Mint ahogy ma azt mondom, de jó volna még egyszer hatvanévesnek lenni! Ez csak egy vágyálom. De nem mondhatom, hogy valaha is éreztük, hogy valami hiányzik. Ha nem lett volna a tragédia a fiam életében és halálával, akkor azt mondhatnám, hogy abszolút kiegyensúlyozott életünk volt. Ötvenhét évig voltunk házasok, és három évig ismertük egymást előtte. Összesen hatvan év.
Ha összehasonlítom azokat az élményeket, amiket Hervével éltem át, azokkal, amiket a halála óta, érdekes dolog kerekedik ki. Közel ötven évvel ezelőtt egy hónapot töltöttünk Velencében. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lettem volna ott. New Yorkban egy évvel ezelőtt voltam, de nem tudnék neked egy utcanevet se elmondani, vagy hogy mit láttam ott, fogalmam sincs. Azt mondhatnám, hogy én nem szűrtem le ebből semmi gazdagító elemet se intellektuálisan, se morálisan. Amit Hervé halála óta láttam, az ilyen zagyva, kevert lekvárrá alakult a fejemben. Ennek két okát látom. Az egyik, hogy az ember egy bizonyos kor után nem elég felvevőképes már. Nem hülyültem el, azt hiszem, de érzem, hogy már nincs kapacitásom új benyomásokat feldolgozni, és új dolgokat megérteni. Amikor Hervével bárhol voltam, akkor ő annyira felkeltette az érdeklődésemet a dolgok iránt! Mindent elmagyarázott, vagy elmondott. Amit én tanultam huszonegy éves korom óta, az tőle jön. Nemcsak kizárólag tőle, de általa. Hervé annyira lelkesedett a művészetért, a szépért, az építészetért, és azt olyan érdekesen és egyszerűen tudta elmondani. Csúfolódva szokta mondani, amikor az emberek nagyképűen előadtak valamit, hogy ez Sorbonne-duma. Ő ennek az ellentéte volt. Akárhova mentünk, ő mindig talált valamit, ami érdekes, és észrevette azt, amit én észre se vettem volna nélküle.