Abban az időben az egyetemi tanáraim egy részét már leváltották. Például a politikaprofesszorom abban az időben bizonyos Hajdú Gyula volt, nála kellett szigorlatoznom, de Szandtner Pálnak, a korábbi politika professzornak az anyagából készültem. Úgyhogy a feltett kérdésre Szandtner könyve alapján válaszoltam. Erre Hajdú azt mondta: „Kérem, ezek már meghaladott álláspontok. Nálam Leninnek az Állam és forradalom című munkája alapján kell válaszolnia.” Nekem fogalmam se volt, hogy mi ez az egész zagyvaság. Később kezembe került, és elolvastam. Ebben szörnyű dolgok vannak. És Magyarországon ennek az Állam és forradalom című brosúrának az alapján vezényelték le az egész átforgatást. Ezt az egész szörnyűséget, amit aztán negyvenegynehány évig kellett átélnünk. Ebben olyan kitételek vannak például, hogy mivel a modern közigazgatás már annyira fejlett, hogy a gépesítés stb. segítségével az elvégzése nem okoz nehézséget, ezért az összes régi közigazgatási rendszerben dolgozó leváltandó, és megbízható párttagokkal helyettesítendő. Elég, ha az írás és olvasás alapelemeit és a számtani alapműveleteket ismerik. Úgyhogy, amikor mentem a diplomámmal állást keresni, nagy ívben rúgtak ki mindenhonnan.
Mindenütt azok a jelszavak voltak láthatók, hogy „vörös Csepel”, úgyhogy eléggé nagy viszolygásokkal mentem én oda. Bár ez nem a csepeli nagyüzem volt, hanem a nagy Csepeltől befelé a szigeten. De a „vörös”, a vörös szín látható volt mindenütt, sok fölösleges drapéria, zászló volt kiakasztva. Meg az oroszoktól átvettek olyasmit mint dicsőségtábla, meg ilyen zagyvaságokat, mint a Sztahanov-mozgalom. De a csepeli munkások nem voltak kommunisták, eszük ágában sem volt. Teljesen kispolgári közeg volt, zömmel kertes házakban laktak a környéken, és élték a maguk kispolgári életét. És elég nehezükre esett alkalmazkodni ehhez az ostoba moszkovita szellemhez. Emlékszem például, hogy a tervkölcsön- meg a békekölcsön-jegyzések hihetetlenül fölháborították az egész társaságot ott az üzemben. És ennek ellenére például megcsinálták azt, hogy azt a mérnököt, aki megtagadta a békekölcsön jegyzését, egy nagy üzemi csarnokba összehívott emberekkel elmarasztaltatták és kivezettették az üzemből. És ezt a magatartást ráerőszakolták azokra az emberekre. Ez a tragédia ebben, a hazugság és a képmutatás mesterséges ráerőszakolása becsületes, tisztességes emberekre. Mert a magyar ember jóhiszemű, naiv, tisztességes, becsületes. Nem szeret különösebben nyüzsögni, nem szeret ágálni, nem forradalmas. És amik lezajlottak, hát ezeket az ember próbálta elviselni. Én eléggé nehezen viseltem ezeket a fonákságokat, és ágáltam ellene, de végül is azért megvoltam.
Én valamikor 1948 őszének az elején érkeztem Magyarországra a máramarosszigeti elbocsátó lágerbe. Ez volt az a láger, ahonnan kivittek bennünket, és ide hoztak vissza. Itt volt már egy magyar bizottság, amelyik fogadott minket. Valami államtitkár beosztású férfiú volt, aki elég ostoba módon fogadott bennünket. Biztosított róla, hogy idehaza már minden rendben van, már lehet kapni cipőt mit tudom én, hány forintért, de az övé persze csináltatott cipő, ami drágább – meg ilyen zagyvaságokat mondott. De az volt a legfölháborítóbb, hogy azzal fogadott bennünket, hogy „van még ennek az országnak egy rákfenéje, az a Mindszenty, hogy így, meg úgy, meg amúgy”, mondta nekünk, akik zömmel vallásos emberek voltunk, és akiket ez a vallásos meggyőződés tartott fönn azok között a körülmények között, amelyeket át kellett szenvednünk a moszkvai birodalomban. És mi akkor még nem is tudtuk, hogy milyen kiváló személyiség boldog emlékű mártír bíboros hercegprímásunk. Mi azt se tudtuk, hogy hívják Magyarország hercegprímását, mert hisz őt 1945-ben nevezték ki. Mi a hercegprímást abban az időben, amikor visszakerültünk – legalábbis a magamfajta értelmiségi – második közjogi méltóságnak tartottuk. Magyarország hercegprímását ilyen jelzőkkel illeti egy államtitkár, aki fogadja a magyar hazatérő foglyokat, ez semmiképp se keltett jó benyomást.