Papám mint Pest vármegye alispánja kapott lakást a Baross utca 87.-ben, a vármegye bérházában, nagymama, Borbála, Zsuzsanna és Mária már odamentek. A lakás egy disszidens katonatiszté volt, aki Nyugatra menekült, de a legnagyobb meglepetésünkre 46-ban hazajött feleségestől, két gyerekkel, és mintha mi sem történt volna, visszakapták a lakást. Társbérlet lett belőle, övék lett a lakás nagyobbik része, a konyha és a fürdőszoba közös volt. A csillaghegyi házunkban már idegenek laktak, egy orosz tiszt a barátnőjével, nehéz lett volna kiebrudalni őket, maradtunk a társbérletben.
Az életünk gyökeresen megváltozott. Papám bízott a koalícióban, de aztán rájött, hogy minden csak rosszabb lehet. Végigélte, hogy Zsuzsanna megszerezte ugyan a tanítónői diplomát, viszont nem vették fel a gyógyszerészetire, Marit se vették fel az orvosira. De az én családom nem olyan volt, hogy emiatt fásultságba zuhanjon. A Ferenciek terére jártunk misére, és a mise után időnként beültünk a Kárpátiába. Ma már furcsának tűnik, de voltak ott olcsó és jó ételek is. Söröztünk meg beszélgettünk, nagyon sok ismerőssel lehetett ott találkozni. Marival többször is gyalog mentünk rokont látogatni, hogy ne költsünk a villamosjegyre, de ismerős fiatalokkal a Gellértbe jártunk fürödni. Tulajdonképpen a béka feneke alatt voltunk, de fiatalok voltunk, és nem magunkba rogyó fiatalok. Még zsúrokat is rendeztünk a Baross utcai lakásban. Mamám egy demizsonban bort hozott, hogy legyen valami kis ital is, és szendvicseket gyártottunk. Akkor már csak egy szobánk volt meg a cselédszoba, és csak a fürdőszobán keresztül tudtunk bemenni a szobába. Borzasztó volt, amikor például ágyneműt mosott az ember a kádban, és a nagy mosófazekakban kifőzte. És egy ilyen pesti lakásban kiteregetni a ruhát száradni! Én úgy nőttem föl vidéken, hogy hetente jött hozzánk a mosónő. A mosás napján, a mai napig bennem van, mindig gulyásleves és bukta volt az ebéd. Emlékszem a befőzésekre, amikor egy szekér behajtott a hátsó berkekbe, és ott, mint a szenet, legórták a sárgabarackot. Jöttek az asszonyok, kinn a kertben nagy rézüstben főzték a baracklekvárt és a szilvalekvárt mázsaszámra. Gyerekkoromban állandó vendégjárás volt nálunk, szállóvendégek vagy csak jövő-menők, és váratlan vendégre is számítani kellett mindig. Jöttek az asszonyok, arra emlékszem, és két nagy dagasztóteknőben csinálták a tarhonyát – liszt, só és tojás, semmi más –, morzsolták, és utána jött a rosta. A tészta tüllzsákokban lógott a kamrában. A kamra is kiment a divatból. Ott lógtak a tarhonyás zsákok, meg ott volt a lisztesláda, két zsírosbödön, szilvalekvár, amibe se cukor, se semmi nem kellett, nagyon sűrűre főzték, egész nap kavargatták. Akkor a disznóvágások. Kettő volt a legkevesebb, amit levágtak. És ebből átkerülni jóformán máról holnapra egy olyan világba, ahol csak nézed a kolbászt, mert még ha anyámnak meg is szakad a szíve, nem tud adni belőle, mert azt valakinek pénzért hozta valahonnan a faluvilágból.
Hétvégén nem mindig utaztam haza – Bercel három kilométerre volt Galgagutától, a vasútállomástól, autóbusz nem járt, gyalogolni pedig nem mindig volt kedvem –, és elhatároztam, hogy elmegyek vizitelni. A nők nem nagyon szoktak, de hát egye fene, ez van. Elmentem az orvoshoz, a plébánoshoz, a tanítókhoz. Így megismertem az értelmiségieket. Örültek a látogatásaimnak, színfolt lett az életükben. Inkább az idősekhez és a családosokhoz mentem, de voltak nőtlen fiatal tanítók, őket is megismertem előbb-utóbb, velük a színjátszó körben kerültem össze. Abban az időben színjátszó versenyeket rendeztek. Megkérdezték, nem akarok-e részt venni benne. Persze, hogy akartam, hát hogy csináljon valamit az ember. Reggel ötkor föl kellett mennem a gépállomásra, és ha délután lejöttem, mit csináltam volna, annyit olvasni se lehet. A gépállomáson dolgozott egy tisztviselő lány, ő is beszállt, jött a két tanító meg nem is tudom, kik voltak még. A Dandin Györgyöt adtuk elő, én voltam a mama. Otthonról hoztam kosztümöt, kalapot meg egyéb kellékeket. Valami olyasmi volt a kiírásban, hogy a munkásosztálynak kellett csinálnia, a traktorosnak, a gépállomás munkásainak, ezért engem papírforma szerint megtettek traktorosnak. Nem tudom, a tanítók mit mondtak magukról.
Tavasztól őszig állandóan vidékre jártam, aminek Pali nem örült. Annak viszont igen, hogy végre megtaláltam a helyem, és hogy a kollégákkal is barátság szövődött. Ez azért nem azt jelentette, hogy hétfőn elindult az ember, és pénteken vagy szombaton jött meg, két-három napos utak voltak, ha közelebb kellett menni, csak egynaposak. Általában kis Skoda taxikat béreltünk. Vidéken a helyi szállodában szálltunk meg. Utólag visszagondolva borzasztó világ volt. Az ember megérkezett például Keszthelyre, ott a parthoz közeli szállodában szálltunk meg, én bekerültem egy olyan szobába, ahol már négyen aludtak. A férfi kollégák egy másik szobába mentek, ahol szintén alud már két-három idegen. A pénztárcámat éjszakára mindig a párnám alá tettem. Pali forró fürdővel és vacsorával várt otthon. Anyagilag nem álltunk valami fényesen, de volt lakásunk, aminek minden kis zegét-zugát együtt próbáltuk széppé, barátságossá tenni. Óriási viták közepette döntöttük el, melyikünk vesz magának valamit. Kértem Palit, csináltasson egy civil ruhát, mert ki nem állhatom, ha mindenhová egyenruhában megy. Egyszer aztán kihúzták a békekölcsönét, nekem akarta adni a pénzt, én meg azt mondtam, hogy neki vegyünk valamit belőle. És megvettük a civil ruhát. Abban volt a tárgyaláson, a házkutatáskor vitték el. Esténként étkeztünk otthon. Értem jött a kocsi a Keleti Károly utcába, onnan mentünk a Fő utcába, fölvettük Palit, aki akkor a Szabályzatszerkesztő Csoportfőnökség parancsnoka volt. 55 második felében, amikor a Műszaki Kisegítő Alakulatok országos parancsnoka lett, felköltözött az Úri utcai parancsnokságra, akkor oda mentünk érte. Minden este – vacsora előtt vagy vacsora után – elmondta, mi történt a parancsnokságon, neveket természetesen nem említett, és a katonai dolgokról sem beszélt. Innen tudom, hogy a maga harmincöt-harminchat évével olyan volt, mint egy jó apa, minden búbánatukkal, minden családi viharukkal hozzá mentek a beosztottak. Például az egyik tisztje elpanaszolta, hogy meghívót kapott a Vígszínházba a nándorfehérvári ütközet 500. évfordulójára rendezett ünnepségre, de a felesége a vásárcsarnokban rakodómunkás, káromkodik, bagózik, iszik, nem tudja elvinni, mit csináljon. Nem emlékszem, Pali mit mondott, de biztos valami jó tanácsot adott neki. Aztán akadt olyan is, aki elmondta a bánatát, de a végén felakasztotta magát. Pali meg a titkárnő rohant a lakására, hátha meg tudják menteni. Én is elmondtam, mit csináltunk egész nap, mivel foglalkoztunk. Ez minden áldott nap így ment.
Nekem is segített otthon. Fölosztottuk a lakást, az egyik felét én takarítottam, a másikat ő. Amikor mosogattam a konyhában, ő törölgetett. Olyan aranyosan kérdezte: de ugye nem tartasz engem azért olyan Katuska férjnek? Te is dolgozol, én is dolgozom, miért lenne csak a te dolgod a takarítás meg a főzés? Vasalni szeretett, a nadrágját, az ingét mindig ő vasalta. A Patyolatba vittük a szennyest, sokszor ő vitte el, és nem esett le az aranygyűrű az ujjáról. És imádta a virágokat. Nagyon sokszor kaptam tőle virágot, nem csak alkalomra. Félkör alakú teraszunk volt kőoszlopokkal, azok között áttört fakerítés, a tetején virágládák. Zömmel Pali ültette be petúniával, muskátlival. Aztán építtetett egy virágtartót, ami arra szolgált volna, hogy majd évelő futónövényt telepítünk oda. Hétvégén sokszor azt mondta – akkor még szombaton is dolgoztunk –, hogy ne főzzek, menjünk a Tiszti Házba ebédelni. Nagyon emlékezetes, amikor először voltunk a Váci utcai tiszti kaszinóban. A háború előtt is tiszti kaszinó volt, nagyon elegáns. Amit furcsálltam, hogy az egyik részen olyan húsz centi magas dobogón voltak az asztalok. Láttam, hogy jön be egy fiatal tiszt a feleségével, és a pincér másfelé terelte őket. Megkérdeztem Palitól, miért. Kiderült, hogy a dobogós részen csak rangban ezredestől fölfelé levők ülhetnek, a pórnép csak a másik részen. Hogyhogy, kérdeztem, azt mondják, demokrácia van, de ez nem demokrácia, ugyanolyan ember, csak mert főhadnagy, nem ülhet bárhol? Hogy legyen ezredes, ha még ilyen fiatal? Ha valami ilyesmiről volt szó, dühös lett, mert érezte, hogy igazam van, és nem tud megcáfolni.
Két gyerekszoba volt. Amikor Zsuzsanna meg Mari már nagyobb lányok lettek, ők laktak egy szobában, én külön. Amikor Borbála megszületett, elég sokáig a szülőkkel aludt, vagy a nagymamánál, de amikor már nagyobbacska lett, velem lakott egy szobában. Volt a mamámék hálószobája, a nagymama szobája, a szalon, előtte nagy hall, az ebédlő és a könyvtár, a papámnak óriási könyvtára volt. Meg a nagy télikert, ami nyáron éppen úgy funkcionált, mint egy szoba. Erre, a kiskőrösi főszolgabírói lakásra jól emlékszem: a nagy lépcsőfeljáratra, mellette a két nagy fára, a virággruppra és körülötte a kocsifelhajtóra.