Halottak napján mindig kimentem a Farkasréti temetőbe, ott volt egy feszület, ahol azokért gyújtottunk gyertyát, akiknek nem ismerjük a sírhelyét. Ott gyújtottam gyertyát Paliért. Livius halála után, 1981. halottak napjától viszont már rendszeresen kijártam a 301-es parcellához, bár őszintén megmondom, egyáltalán nem hittem abban, hogy Pali ott van. Akkor borzasztóan nézett ki, óriási gaztenger volt. Féltem ott egyedül, de azért kimentem. 1982 elején újra jelentkezett Halda Alíz, gyakran találkoztunk, beszélgettünk, és kimentünk a 301-esbe. Alíz akkor azt mondta, hogy Bali Marikáék 1958. június 16-án kilesték, hogy hová temettek a 301-esbe, és pontosan elmondták, hol van ez a négy sír. Azért is találtuk meg, mert ezek nagyon föl voltak hantolva, főleg egy közülük, azt vélték Nagy Imre sírjának. Mi Alízzal azt mondtuk, ha ez igaz, akkor az egyik mellette Gimes Miklósé lehet, a másik pedig a honvédelmi miniszteré, Maléter Pálé. Jelek is voltak a hantokon, vasrudak beletűzve, kövirózsák, és egy bokor azon, amelyikről úgy véltük, hogy a Nagy Imréé. Ezután az évfordulókon kigyomláltuk a hantokat, és bársonyvirágot ültettünk rájuk, mert az szárazságtűrő. Ott ugye semmi víz, semmi nem volt, csak a gaztenger, és egy lélek sem járt arra.
1982-ben Alíznál megismertem Vásárhelyi Miklóst és a feleségét, valamint Litván Györgyöt és a feleségét. Akkor szó került az én állásügyeimről. Litván nagyon fölháborodott azon, hogy még 1982-ben is korlátozzák az elhelyezkedésemet. Egyszer megjelent a patikában, és elmondta, hogy beszélt az Orvostörténeti Könyvtár és Múzeum főigazgatójával, Antall Józseffel, aki megígérte, hogy segíteni fog. Így kerültem 1983 júniusában az ORFI-ba, és ott dolgoztam 1985 márciusáig. Ezalatt elvégeztem a középfokú orvosi-könyvtárosi tanfolyamot, majd Antall József felvett az Orvostörténeti Könyvtárba. Közben 1983-ban a Repülő Egyetem és Krassó György rendezésében 1958. június 16. huszonötödik évfordulóján a Vadász utcában egy lakáson volt egy rendezvény, amit úgy neveztek el, hogy az első nyilvános megemlékezés a kivégzésekről. Ez annyit jelentett, hogy az ajtó nyitva volt, s az jött be, aki akart, aki tudott róla. Engem is hívtak, el is mentem. Előtte azt mondtam a lányomnak: Luli, ha téged valaki megkérdez, hogy tartok-e kapcsolatot az ellenzéki körökkel, akkor mondd azt, hogy semmiről sem tudsz, és hogy gyűlölsz engem, mert én vagyok a gonosz mostoha. Féltettem őt. Ugye, egy volt kitelepített papával, egy tábornok nagypapával a háta mögött... Egész biztos, hogy ez közrejátszott abban, hogy nem vették föl az egyetemre, és akkor még én is bajt hozok rá.
Ezen a megemlékezésen, 1983. június 16-án Krassó egyszer csak azt mondta: itt van Maléter Pál özvegye, megkérjük, hogy szóljon pár szót! Életemben először nyilatkoztam mikrofonba. Megvan a szalag, mert a Szabad Európában leadták, és fölvettem. Nagyon akadozva, izgatottan beszéltem, nem számítottam rá, de hát ez volt az első eset, hogy megszólaltam nyilvánosan. Krassó Alízt is megszólaltatta. Rengetegen voltak, sok fiatal, emlékszem, a padlón is ültek. Ezen a június 16-án kimentünk a temetőbe Litván Györggyel, Szilágyi Julival, Szilágyiné Ellával, Halda Alízzal és Losonczy Marikával. Liliomot tettünk a sírokra – a fehér liliom az ártatlanság jele –, jelezve, hogy ártatlanul ölték meg őket. Aztán a nyolcvanas években kialakult, hogy kisebb közösségek, főleg fiatal pedagógusok összeültek, és hívtak 56-os embereket, hogy meséljenek, mondják el, mi történt akkor, mert ők alig tudnak a forradalomról. Ezeken az összejöveteleken ismertem meg például Rácz Sándort és Fónay Jenőt. Aztán elkezdtek hívni más helyekre is. 1986-ban Eörsi István lakásán volt egy tanácskozás, Ötvenhatról nyolcvanhatban címmel, arra is elmentem. Krassó elég sokszor rendezett 56-os megemlékezést. Kétszer voltam a Nádor utcában, ma sem tudom, kinek a lakása volt, ahol összejöttünk. Aztán voltam megemlékezésen a Lajos utcában is, ahol az Inconnunek volt egy helyisége. Biztos, hogy figyelték az egész társaságot, de retorziót nem érzékeltem azon kívül, amit már elmondtam. Elérkeztünk 1988-hoz, amikor Alíz szólt nekem a Történelmi Igazságtétel Bizottságáról. Kérdezte, hogy hajlandó lennék-e részt venni egy olyan bizottságban, amelyikben csak olyanok lesznek, akik börtönbüntetést szenvedtek 56-ért. Természetesen vállalkoztam rá. Annál is inkább, mert 1985-ben a lányom férjhez ment egy ausztrálhoz, és elment. Egyedül voltam, már senkiért nem kellett felelősséget vállalnom.