Tovább a szövegrészlethez...
második világháború

1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet. Nem is a várost, azt kell mondjam, hogy nagyon jól célzottan a vasúti pályaudvart, a rendező pályaudvart bombázták, a tehervagonokat, mert Miskolc kulcsfontosságú volt a keleti front ellátása szempontjából. Ott kő kövön nem maradt! Szőnyegbombázást csináltak, és az amerikaiak lánccal, vaslánccal együtt dobták le a bombáikat! Négy-öt robbanóbomba össze volt kötve, mint egy koszorú, úgy zuhant le. Ezek több száz kiló robbanóanyagot tartalmaztak, úgyhogy ahová becsapódtak, ott óriási kráterek keletkeztek. Valamennyire a közelebb lévő családi házak is sérültek természetesen, de nem kifejezetten a lakosságot bombázták. Minket, diákokat kiköltöztettek Tállyára, mikor a város bombázása elkezdődött, és ott, a tállyai leventeszervezetnél voltam levente. Az volt a feladatom, hogy az éjszaka támadó meg a nappal támadó bombázókötelékek fordulását figyeljem, és azt jelentsem. Fegyverhasználatot is tanultunk. Kispuskás lövészet volt, tehát nem nagyöblű puskákkal, hanem csak kisöblű puskákkal volt a gyakorlat, gyakorlólövés. A leventeoktatás elsősorban nem is annyira fegyveres kiképzésnek számított, mint inkább fizikai kondicionálásnak. Rendszeres testnevelés volt, sport, hogy a fizikumát az ember meg tudja őrizni minden esetre, ami abban a háborús szituációban adódhat. A sportágak közt volt ökölvívás, birkózás. Én a birkózó szakosztályban voltam egyébként, és nagyon élveztem a dolgot, mert a fiúk szeretnek verekedni, vagy birkózni. Azért választottam a birkózást, mert az nem olyan, hogy szétverni a másiknak a fejét, mint az ökölvívók csinálják, hanem jó fogást kell találni, és hatásosan pontot szerezni. Ez nekem kedvesebb volt. A fegyelmet megtanultuk minden tekintetben. Az engedelmességet, a parancs teljesítését, és azt a viselkedést, ami ahhoz kell, hogy ha az ember egy szervezett és jó erkölcsű társadalomban akar élni, akkor ne mások kárára éljen, de ne engedje azt sem, hogy mások az ő kárára éljenek. Alaki kiképzésnek hívták azt, hogy megtanultunk díszmenetben menni, tudtunk vigyázzba állni, tudtunk pihenjbe állni. Akkor például fölhasználtak bennünket olyasmire, hogy ha Tállyán kigyulladt az egyik ház, tűz keletkezett, égett a padlás, a leventéket kivezényelték az oltáshoz a tűzoltók segítségére. Hasznunkat vették, és mi boldogok voltunk – nem azért, mert égett a ház, hanem mert segíthettünk, hogy eloltsuk a tüzet. Édesapámnak Miskolcon kellett gondoskodni róla – vasúti pályafenntartó mérnök volt –, hogy azonnal rendbe hozzák a kárt, és legalább két vasúti vágány átmenő vágányként működjön a bombázások után.

második világháború

A szovjet csapatok Miskolc elleni ostroma számunkra úgy kezdődött, hogy november 3-án becsapódott az első akna a házunkba, a tetőtérbe. Mi éppen az udvaron fociztunk, és hirtelen föl sem fogtuk, mi is történt. Szanaszét röpködtek a szilánkok meg a cserepek. A falhoz húzódtunk, nem lett bajunk semmi. A németek, a magyar katonaság, a csendőrség, ezek még mind ott voltak a városban november 3-án. A szovjet csapatok nagy erőkkel támadtak, óriási létszámfölényben voltak. Karéjszerűen vették Hejőcsaba irányából körbe a várost, az alsó oldalt, és onnan próbáltak rohamozni. A németek villámgéppuskával dolgoztak, az úgy percenként 1550 lövést ad le. A védők zárótüzelést tudtak kiépíteni, úgy, hogy két szomszédos bunker keresztüllőtt a célirányokon, tehát nem volt hely, ahol át lehetett volna hatolni. Ez az ostrom december 3-ig tartott. Nekünk fölajánlotta a MÁV, hogy ha akarunk, mehetünk nyugatra. Biztosít kocsit, vihetünk koffereket, használati cikket, ami csomagunk van, bepakolhatunk, és megyünk Ausztriába. Akkor édesapám engem kérdezett meg, hogy fiam, neked mi a véleményed? Én akkor nem voltam még olyan idős, tizenöt éves múltam, de hát hatodik gimnazistának számítottam lassan. Én azt mondtam: „Édesapám, ne meneküljünk, énnekem az a véleményem, mert itt nincs kitérés. Hova meneküljünk? Vissza kell jönni majd. És akkor mit találunk itt? Mi lesz a lakásunkkal? Nincs értelme. Próbáljuk itt, a pincében átvészelni és kihúzni az ostrom idejét, mert ha vége van a harcoknak vagy továbbmennek a szovjet csapatok, akkor itt meg kell hogy induljon az élet, addig is próbáljunk meg életben maradni.”

második világháború

A család egyetértett abban, hogy otthon maradunk, de leköltöztünk a pincébe. Szenespince volt, nem volt az különösebben kiépítve. Páncélajtó volt rajta, amit le lehetett zárni, hogy szilánkok vagy egyéb ne sértse meg, de ha az épület ráomlott, nem volt menekvés. Hál’ Istennek, ilyen nem történt. Ami élelmiszer-tartalékunk volt, azt megőriztük, próbáltunk abból megélni. Fönt a lakásban keveset tartózkodtunk, az épületből se nagyon mentünk ki, mert sose tudtuk, hogy mikor indul meg a gránáttűz a város ellen. Volt úgy, hogy perceken múlott az életem: a világítást petróleummal oldottuk meg a pincében, a petróleum viszont a MÁV Járműjavítóban volt elérhető. Gyalog kellett kimenni érte a Soltész Nagy Kálmán utcából, ahol laktunk. A férfiak összefogtak hárman-négyen, elindultak a kannákkal. Mi, kamasz fiúk szintén, segítettünk egy-egy kannát vinni vagy hozni. Édesapám nem találta a kannát valami miatt, a másik három férfi azt mondta, hogy ők elindulnak, menjünk utánuk. Ahogy kiléptünk a házból, a közelükben csapódott be egy gránát, de úgy, hogy az egyik férfinak mind a két lábán nyílt törések voltak, alsó lábszár, felső combrész, ömlött a vér belőle. Nagyon jó volt, a sorsnak köszönhető, hogy egy szovjet tüzérparancsnok rögtön lefoglalta a földszinti lakást. Két géppisztolyos őr állt a bejáratnál, szovjet katonák, és oda nem jöhetett be, abba az épületbe senki! Mi a pincében meglehettünk, a földszinten tobzódott a tüzérparancsnok, attól mi távol voltunk, de ott nem lehetett semmit csinálni! Az élelmiszer-ellátás szinte teljesen megszűnt Miskolcon. A miskolci polgármester, aki akkor hivatalban volt, biztosította a város lakosságának a stratégiai ellátását, tartós élelmiszereket – lisztet, cukrot, füstölt húst, füstölt szalonnát, füstölt sonkát és egyebet, amit csak el lehet képzelni – beraktároztatott. Miskolc avasi részén mély, hosszú borpincék vannak. Ott tárolták ezt a hatalmas élelmiszer-mennyiséget, hogy a város lakosságának azután fejkvóta ellenében lehessen kiadni. Na de mikor a szovjet katonák ennek nyomára jöttek! Hamar nyomára jöttek, mert a bort keresték. De nem ám a dugót húzták ki a hordókból és lopóval szívtak volna bort, hanem géppisztollyal belelőttek boroshordók oldalába, a bor így spriccelt ki, és akkor addig ittak, amíg bírtak. Egy idő múlva már úsztak a borban. Szörnyű látvány volt, ahogy a füst ömlött ki némelyik pincéből, mert a füstölt húst meg a zsírt meggyújtották. A város élelmiszere ott volt! Elkótyavetyélték és tönkretették. Áldott állapotban lévő vagy hatvanöt éves nőket egyformán erőszakolták meg az utcán, ahogy érték! Énnekem mint tizenöt éves fiúnak borzalom volt ilyet átélni, mert én otthon, a szülői házban ilyet nem hallottam!