Tovább a szövegrészlethez...
holokauszt

Elkövetkezett 1944 májusa, amikor a nevelőanyám öccse, aki a községházán dolgozott, egy este elszaladt Grünékhez, hogy készüljenek föl, mert másnap jönnek a csendőrök értük. Fölmentem az istállónk padlására, és onnan néztem át hozzájuk. A zsidók maguk voltak kötelesek gondoskodni fuvarosról és kocsiról, amelyik a gyulai gettóba beszállítja őket. Végignéztem, hogy Lócskai Pali bácsi beállt az udvarba a kocsival, hogy egy batyuval hogyan száll föl a nagyanyám, nagyon nehézkesen és sírva, a nagynéném, Manci néni és az unokabátyám, Pista. Egy hét múlva a gyulai gettóból értesítés jött, hogy vigyünk be ágyneműt, cukrot, és én akkor biciklire ültem. Lócskai Jóskával bementünk Gyulára, megérkeztünk a gettó bejáratához, ahol egy csendőr állt. Láttuk, hogy Manci néni ott van egy kerítés mögött és félve integet nekünk, majd beszél a csendőrrel és a csendőr megengedi, hogy odamenjünk a kapuig és a csomagot átnyújtsuk neki. Mondta, hogy nagymama beteg, fekszik és Pista sincs jól. A nagynéném valósággal elhessegetett onnan, és zavartan búcsúztunk egymástól. Én őt akkor láttam utoljára, a nagymamámat és az unokabátyámat akkor se. Arról már nem tudtunk, mikor vitték át őket Békéscsabára, mikor várakoztatták őket két-három napig a békéscsabai állomáson egy pajtaszerű, óriás raktárban, majd ott rakták őket vonatra, és a vonat Auschwitzba ment. Ezen a vonaton vitték Auschwitzba Grün Sándort, a feleségét és a fiát is, akik akkor már Békéscsabán laktak, és azt a mostoha leánytestvéremet, akit anyám még a Szovjetunióból hozott haza csecsemőként. Ők voltak az én közvetlen rokonaim, akik közül senki nem jött haza.