1944 júniusában átvettem a diplomát. Mária Terézia képe alatt a négy dékán meg a rektor magnificus doktorrá fogadott. Ötvenéves a diplomám, ilyenkor szoktak adni aranydiplomát, de nem járok utána, mert a joghoz keserű emlékek fűződnek, nem érdekel. Valamikor úgy volt, hogy bírónak megyek. Beadtam a jelentkezésemet Nagyváradra, a hozzánk közel eső táblaszékhelyre. Fel is vettek, de közbejött a változás, Nagyvárad visszakerült Romániához, és beadott dokumentumaim – a leckekönyvem és a diplomám másolata – odavesztek. Lehetne mondani, hogy nem volt előrelátó dolog, de utólag könnyű okosnak lenni. A leckekönyvet sajnálom, mert benne volt a professzorok aláírása és az a sok jeles.
1944 nyarán hazakerültem Gyulaváriba, a tanyára. Közeledett a front, augusztus vége felé már ágyúdörgést hallottunk a túloldalról. Ott nem változott a román határ. Olyan plakátok jelentek meg, hogy a leventék vonuljanak be. Én nem voltam katona, mint egyetemistát felmentettek, évekig kaptam a halasztást, s ily módon megúsztam a második világháborút. Ekkor viszont már nem úszhattam volna meg, de nem mentem. Az szolgált ürügyül, hogy kint, a tanyán nem tudok róla. Habár a nem tudás nem mentség. Sokan elmentek, és bizony rosszul jártak. Én ezt megúsztam, mert 1944. október 6-án a keleti rész felszabadult. Ma is nyugodtan mondom, hogy felszabadult. Október 15-én az országban változás állt be, a legitim rendszert Szálasi, a nemzetvezető testvér uralma váltotta fel, mi viszont nem estünk bele, nálunk október 6-tól a szovjet katonai igazgatás időszaka következett. Október 6-a után a románok fosztogatni kezdtek. A földünk közvetlenül a román határig nyúlt. Azért is osztották ki ezt a területet vitézi telkeknek, hogy a honvédők majd helytállnak a végeken. Apám nem volt otthon, a Székelyföldön sorozott, később a Vajdaságban. Ő vonult, ahová parancsolták, később Ausztriából, az amerikai zónából tért vissza. Csak anyám volt otthon, az apám öccse és az ötfős személyzet. A román katonák egy nap terepszemlét tartottak, majd másnap jöttek rabolni. Nagy kifosztást csináltak, megvan a lista. Állatokat hajtottak el: lovakat, marhát, disznót. Az evőeszközt fiókostól vitték el, évekig emlékeztetett rájuk a fiókhiány. Elvitték a távcsövet, a fényképezőgépet, az egyik hangszeremet. Szóval, ami tetszett nekik, azt mind pakolták és vitték. Ezért nem volt kárpótlás.
Nem tudom, feldolgozta-e valaki, hogy mit eredményeztek itt, a határsávban a csoportos román fosztogatások.A fosztogatás után veszélybe kerültem, mert a románok megfenyegettek, hogy elvisznek engem is, de beszaladtam a földünkkel szomszédos kiserdőbe, és szerencsére nem lőttek utánam. Az éjszakát nem mertem otthon tölteni, átmentem a nagybátyámhoz, aki a közelben, szintén a határsávban gazdálkodott. Ezután úgy döntöttünk, hogy Békéscsabára megyek, ami távolabb esett a határszéltől, meg gondoltam, ott nagyobb az embertömeg, oda nem merészkednek a románok. Aztán egy orosz őrjárattal megállították a román betöréseket. Anyám ott maradt egyedül a személyzettel. Mivel tőlünk elvitték a marhákat, a nagybátyámtól viszont nem, az övét behajtottuk Békéscsabára. Gyula és Békéscsaba között olyan területen mentünk át, amelyik a friss harcok nyomát mutatta. Helyenként vérnyomokat láttunk, és az a szag is megmaradt az emberben emlékként. A húgom is a nagyszülőknél volt már akkor. Békéscsabán újabb orosz csapatok vonultak át, azok már foglaltak. Dörömböltek, bejöttek, és ha valami tetszett nekik, óra stb., elvitték. Nekünk szerencsénk lett annyiban, hogy hozzánk egy ukrán műhelycsapat, masztyerszkaja költözött be. Kocsijuk volt, reggel elmentek valahová dolgozni, este jöttek vissza. Lefoglalták a helyet, és a jövő-menő csapatok már ki voltak onnan zárva. A két utcai szobából az egyiket birtokba vették, és hatalmas dáridókat csináltak. A nagymamát bábuskának nevezték, nagyapát gyéduskának, hozták a kocsijukon a libákat – azokat valaki siratta –, és mondták a nagymamának, vágja le, főzze meg. Bennünket is meghívtak. Nagyapát – mint időset – kellő tisztelettel a főhelyre ültették. Tanultam tőlük oroszul. Az egyik cirill betűkkel leírta a nóták szövegét, és velük együtt énekeltem. Ha bort hoztak valahonnan, ment a nagy mulatozás. Így telt 1944-ben a negyedik negyedév. Amikor ezek elmentek, kicsit nehezebbé vált a helyzet, mert az utánuk jövők rámoltak, elvittek ezt-azt. Nem lehetett mit tenni ellenük, azt csináltak, amit akartak. Örülhetett az ember, ha nem erőszakoskodtak, és megúszta kisebb tolvajlásokkal.