Apai nagyapám uradalomban szolgált, de korán elhunyt, nem sok emlékem maradt róla. A nagymamáról még kevesebb, mert a halálakor még egészen kicsi voltam. A háború után Békéscsabára kerültek, apám ott ismerkedett meg édesanyámmal, Patay Ilonával.
Édesanyám családja módosabb volt, ezért a Rákosi-érában a kuláküldözés szenvedő alanyai lettek. Anyai nagyszüleim otthon és az ismerőseikkel szlovákul beszéltek, annak idején úgy mondták, tótul. Én már gyerekkoromban értettem szlovákul, s bár csak később tanultam meg a grammatikát, a második anyanyelvemnek tekintem. Amikor a nagymama, édesanyám anyja – akit nagyon szerettem – esténként varrogatott, stoppolt, én a szlovák nyelvű Čabiansky Kalendárt, a Csabai Kalendáriumot olvasgattam. Ha egy-egy szót nem értettem, megkérdeztem, és a nagymama kisegített. A szüleim is tudtak szlovákul, de egymással magyarul beszéltek.
Ami a famíliámat illeti, próbáltuk kinyomozni a szlovák gyökereket. A Molnár egyértelműen magyar név, az a gyanúm, asszimiláció történt. Békéscsabán rengeteg szláv név van ma is, amelyek arra a helységre utalnak, ahonnan az ős származott. A Molnár név nem illik ebbe, a Patay se szlovák jellegű. Az édesanyám nagyanyja Hano, ez szlovák név, itt tehát keveredésről van szó, mégpedig olyan jellegűről, hogy a szlovák többség asszimilálta a környékbeli magyarokat.
Volt egy húgom, és született még két öcsém, akik korán elhunytak. Az egyik csecsemőkorában, a másik néhány évesen, torokgyíkban. Ez nagyon lesújtotta a szüleimet. Én akkor még kicsi voltam, maradandó nyomot nem hagyott bennem, a húgom halála viszont igen. Ő bejárt hozzám a gyulai börtönidőszakomban. Kilenc évvel volt fiatalabb nálam, nagyon aktív, verseket írt, egy kis színdarabot is csinált, amit előadtak a gimnáziumi önképzőkörben. Nyomtatásban is jelent meg verse. A Lorántffy Zsuzsanna Leánygimnáziumba járt, majd könyvtáros lett. A férje, Tibori János, a tanára volt, még az érettségi előtt megházasodtak. Egy gyereke van, Tibori Timea, ő Budapesten él.