Nemsokára katonának kellett menni. Bevonultam a szászvárosi 92-es gyalogezredbe, onnan egy év múlva bementünk Craiovába. Amikor katona voltam, egy szót sem tudtunk oláhul, a román nyelvvel a katonaságban találkoztam először, s valóban nagyon igyekeztem meg is tanulni. Tudtam, hogy csak úgy lehet esélyem, esélyünk, hogy szót értsünk, ha beszéljük az ő nyelvüket is. Először a vezényszavakat tanultam meg, majd jöttek az újabb és újabb szavak, s minddel megmérkőztem. Délelőtt gyakorlat volt s délután elmélet. Mikor csak néhány percünk maradt, azonnal összejöttünk mi, bekerült magyar önkéntesek, és valóságos kisebbségi életet éltünk a nagy tömegben. A tiszteknek hozzánk nem sok külön szava volt, annál több jó szó és gondoskodás a többihez. Emlékszem egy alezredesre, aki a történelmet tanította nekünk, s ez az ember azzal kezdte az óráit, hogy az oláhok megverték a magyarokat. Mindig mindenütt és minden alkalommal ők voltak a győztesek, az egész közös történelmünk alatt. Ennek az elvnek a megszállottja volt, ezt tanította, s nekünk ebből kellett felelnünk. Utólag meg kell vallanom, hogy a craiovai katonaság egész elviselhető volt ahhoz képest, amiket később éltünk meg. Letettem a hadnagyi vizsgát, és mint tartalékos hadnagy szereltem le. Már akkor éreztem, hogy nekem tanulnom kell, mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni.