Tovább a szövegrészlethez...
kádári kultúrpolitika

A Nők Lapja 56 előtt sematikus volt, sztahanovisták, traktoros lányok voltak a fedőlapon, eleget tett azoknak az elvárásoknak, amelyeket az ötvenes években megköveteltek a magyar sajtótól. De 56 után megváltozott a lap hangja, bátor, kritikus volt, az egész magyar sajtóban kitűnt bátor hangjával. Sokkal kritikusabb volt, mint amilyet Szirmai István vagy az agitprop osztály el tudott volna viselni. Kovács Judit volt a főszerkesztő. A Nők Lapjánál nem fogadtak valami kitörő lelkesedéssel. Azt gondolták, ideküldtek a pártközpontból egy korlátolt pártbürokratát pártcsendőrnek, aki majd állandóan fegyelmezni fog bennünket, és mindenbe bele fog pofázni. Kiutáltak, átnéztek a fejem felett, sőt talán még nem is köszöntek. Gondoltam, hogy én innen nagyon hamar meg fogok lépni. De a hiúságomat bántotta, hogy megfutamodom, és elkezdtem beszélgetni a munkatársakkal, elkezdtem velük járni riportokra.

kádári kultúrpolitika

A felső vezetőkkel nem volt semmi bajom, mert azok értették, hogy mit csinálunk. A Kádár-korszakban már nem volt, hogy direktben presszionáltak, hogy bizonyos témát írjunk meg, hanem a főszerkesztői értekezleten elmondták, hogy milyen problémák előtt áll a párt, mit szeretne végrehajtani, és hogy ennek értelmében írjunk. A legtöbb bajom a funkcionárius olvasókkal volt, a pártközpontban. A sajtóalosztály tagjai hivatásszerűen olvasták a lapokat. Kipécézték, hogy ez ilyen, ez olyan, ez nem segíti a konszolidációt, ez káros irányultságú stb., ennek a főszerkesztői értekezleteken hangot is adtak. Ők azt szerették volna, ha az embert úgy ábrázoljuk, hogy mindig boldogságban él, a kormány jótékony munkájának következtében mindenki megelégedett. Ezt nem tudtuk produkálni, és nem is akartuk, mert hiteltelen lett volna a lap. S én azt akartam, hogy az emberek szabadon éljenek és dolgozzanak. Soha nem bíztam meg senkit olyan feladattal, amivel tudtam, hogy nem ért egyet, mert az írás olyan, mint a tükör.