65-ben végül is Pestre kerültem, a Szent Mihály-templomba, a Váci utcába, ahol Balogh páter – annak idején a kisgazdapártban is politizáló Balogh István – volt a templomigazgató. Kértem, hogy a nagyszüleim halála után a saját lakásomban lakhassak. Ezt is nagyon nehezen hagyták jóvá – egyházi és állami részről egyaránt. Ezzel ugyanis lehet zsarolni, hogy „a saját lakásában akar lakni, tehát csak akkor engedjük meg, ha Balogh páterhez kerül, ő megnevel. Ez volt a kompromisszum. De nem sikerült neki sem, így egy év után túladott rajtam.
Pesten már sokkal kevesebb lett a munkám, hiszen olyan nagy volt a nyomás, hogy az iskolákban szinte sehol sem volt hitoktatás, és a templomi hitoktatás még igencsak gyerekcipőben járt. Cserháti, akivel a papok korszerű továbbképzése ügyében többször volt kapcsolatom, felvetette, hogy miért nem doktorálok, miért nem folytatom a tanulmányaimat. Akkor ez bennem termékeny talajra talált, mivel a születésszabályozás kérdése nagyon érdekelt, és így hozzáfogtam. Nem kaptam nagyon lelkes támogatást a plébánosoktól, így eleinte eléggé döcögött, de amikor jött a Humanae vitae – ez egy pápai körlevél volt a helyes születésszabályozásról – híre, fölgyorsultam. Biztatást kaptam Kecskés Pál filozófiatanártól, és az erkölcstan tanszék professzorától, Zemplén Györgytől is, nála doktoráltam. Én teológus voltam, tehát meg kellett maradnom a teológián belül. Kecskés professzor adta nekem azt a gondolatot, hogy a történetiség oldaláról közelítsek a témához, vagyis hogy hogyan változtak és alakultak át az egyházi előírások és törvények ebben a témakörben.
Ez volt a disszertációm közérthető, gyakorlati alkalmazása. Az volt a célom, hogy az ebből levonható konklúziókat úgy próbáljam közkinccsé tenni, hogy azt az emberek el is tudják olvasni, meg is értsék. Szóval én azt a klasszikus erkölcstani „mantrát” alkalmaztam, hogy: „Mi történik akkor, ha különböző értékek egymással ellentétbe kerülnek?” Erről írom a Vigíliában megjelent cikkemben, hogy „a megoldás útja tehát csak az lehet, hogy olyan esetekben, amikor különböző értékek egy időben ütköznek, a fontosabbak védelme miatt a kevésbé fontosakat kell mellőzni”. És itt jön a kulcsmondatom: „Nem vitás, hogy az értékek egyidejű ütközése esetében a fogamzásgátlás tilalmának biztosítása bír a legkisebb jelentőséggel. Sőt az lenne a hiba, felelőtlenség, ha házasságuk fontosabb értékeit a védekezés elmulasztása által veszélynek tennék ki.” Én azt mondtam, hogy ezáltal az embereket neurotikussá tesszük. Érett, felnőtt emberek nem akarnak a szakadék szélén egyensúlyozni, attól reszketve, hogy mikor esnek megint bűnbe, hanem világos útmutatást igényelnek arra, hogy hogyan lehet „bűn elkövetése nélkül”, egészségesen katolikus keresztényként élni. De a fogamzásgátlás engedélyezését az egyházon belül kimondani akkor nem lehetett. És ha én azt mondom, hogy „engedem”, akkor nem vagyok katolikus. Mindazok, akik még ma is hivatásból foglalkoznak ezzel a kérdéssel, ha szó kerül erről, akkor tinglitangliznak. Nem akarják a pápát elítélni, aki mind a mai napig nem engedélyezte a fogamzásgátlást, viszont érzik azt, hogy amit mond, az lehetetlen. Aztán a Teológia főszerkesztője, Szennay András – akit szintén a Hittudományi Akadémiáról ismerek – keresett meg. Így a Teológiában is írtam egy tanulmányt 1972-ben: A születésszabályozás az egyházi tanítás fejlődésében, és egy másikat 1974-ben A családtervezés a gyóntatási gyakorlatban címmel. Ez utóbbiban nyíltan kimondtam, hogy a gyóntató adott esetben a házassági szeretet és szerelem érdekében a fogamzásgátló eszköz alkalmazását is elfogathatónak nyilváníthatja, holmi téves bűntudat elkerülése érdekében. Amikor ezek megjelentek, akkor úgy éreztem, hogy van értelme, hogy itt vagyok, tudok olyan dolgokat előhozni, amiket elképzeltem, hogy szeretnék csinálni.