Leginkább szimbolikus ügyek miatt robbannak ki viták. Az egyik ilyen vitakérdés volt a Marx-szobor ügye. Mióta rektor vagyok, senki nem állt elő komolyan azzal az ötlettel, hogy Marxot tegyük ki az aulából, de tudom, ez még mindig ott motoszkál többek fejében. Amíg én rektor vagyok, nem fogom kidobni. 1993 tavaszán Bohó Róbert – aki 1956-ban az egyetem oktatója volt – vetette föl azt a gondolatot, hogy legyen egy Nagy Imre-emléktábla az egyetemen. Ezt az ötletet örömmel elfogadtam. Bejelentettem, senki sem szólt ellene. Gondolkoztam rajta, hogy ha Nagy Imrét kitesszük, akkor tegyük ki Teleki Pált is, ő is az egyetem tanára, sőt dékánja volt, ő is miniszterelnök volt, és bizonyos értelemben ő is feláldozta az életét az országért. Ezt is bejelentettem. Először erre sem szóltak semmit, de aztán elkezdődött, hogy miért is tesszük ki Nagy Imrét, miért is tesszük ki Telekit. Amin csodálkozom, mert ahogy Nagy Imre összes cselekedetével sem tudok azonosulni, úgy Teleki minden cselekedetével sem. Mégis, mindkettő a magyar történelem nagy alakja, mindkettő azok közé tartozott, akikre tisztelettel tudok gondolni, és mindkettő az egyetemen tanított. Nagyon sok kollégám egyetért velem, de a vitában nyilvánvalóan pártszempontok, politikai indulatok csaptak össze.
Tisztségeim megszaporodásával is tudományos teljesítményem az elsődleges. A magyar szociológusok publikációinak számát tekintve biztosan az elsők közt vagyok, sok a külföldi publikációm is. A másik tényező: a rendszerváltozással létrejött vákuum fölfelé szívott. Én nem voltam párttag, a múltamban nincs olyan folt, ami gátolta volna, hogy valamilyen pozíciót kapjak. A helyzet volt olyan, hogy az egyetem nagy része egyik pártnak sem elkötelezett rektort akart, aki viszonylag normális viszonyt ápol az egyetem nagy többségével. Ahogy egy hallgató megfogalmazta: „A professzor úrról nem lehet elképzelni, hogy egyik napról a másikra kirúgja az egyetem egyharmadát.” Tőlem nem féltek, mert én nyugodt átmenetet biztosítottam. Megpróbálták felhasználni ellenem, hogy Antall József iskolatársa voltam, sokan azt várták, hogy az MDF helytartója leszek. Erre azt mondtam, hogy valóban Antall iskolatársa voltam, de Tőkei Ferencnek pedig nyolc éven keresztül voltam osztálytársa, nagyon jó barátságban vagyok is vele – ettől még nem vagyok marxista. Nem is tudom, az Akadémia, miért engem választott taggá. Különösebb ismeretségekkel nem rendelkeztem, amelyek ezt elősegítették volna. Az Akadémia nyilván olyan társadalomtudósokat akart választani, akik sohasem voltak párttagok. A szociológusok közül kézenfekvőnek tűnt, hogy engem választanak, mert hasonló „előfeltételekkel” csak Cseh-Szombathy László és én rendelkeztem. Az én megválasztásomat követően, 1993-ban ő is akadémikus lett.
Elég nagy aggodalommal nézek a jövőbe, nagyobbnak érzem a veszélyeket, mint a rendszerváltáskor. Megerősödhetnek a szélsőségek. Remélem, a magyar társadalom nagy része kellőképpen józan. 1990 körül azt gondoltam, hogy a faji, vallási, etnikai gyűlöleteknek sincs talaja Magyarországon. Ma is úgy gondolom, hogy elterjedt antiszemitizmus nincs, bár antiszemiták sajnos vannak. Súlyosabb problémának látom azonban a cigányokkal szembeni előítéletet. A másik veszély talán reálisabb: olyan helyzet alakult ki, amelyben nem lehet stabil kormányt létrehozni, mert a nagy pártok olyan elvadultan támadják egymást, ami megkérdőjelezi, hogy adott esetben képesek lesznek-e stabil koalíciós kormányt alakítani. Sok aggodalomra van ok, és döbbenten nézem a mindenfelé folyó marakodásokat. Schlett István írt nagyon okos cikket a Magyar Nemzetben, amelyben azt mondja, az a veszély, hogy a különböző pártok politikusai egyszer majd elhiszik mindazt, amit a másik párt politikusairól állítanak. Pedig ha komolyan veszik, amikor rosszat mondanak róluk, már nagy a baj, mert akkor többé nem képesek nyugodtan tárgyalni egymással. Ebben az elvadulásban számomra különösen megdöbbentő és fájdalmas, hogy néha olyan emberek is elveszítik a józan eszüket, amikor valamelyik párt álláspontjához csatlakoznak, akikkel kifejezetten jó barátságban voltam, vagy akiket nagyon tiszteltem. Kijelentéseik már sehogyan sem egyeztethetők össze azzal a morális felfogással, amelyért tiszteltem és barátaimnak tekintettem őket.