Apám szakított az egyházzal, viszont tőlem megkövetelte, hogy az előírásoknak megfelelően éljek. Nagyon féltett, nem engedte, hogy a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járjak – ahová anyám evangélikus vallása révén tartozhattam volna –, hanem a közelben lévő bencésekhez írattak be. Ide mint evangélikusnak keresztelt gyerek nem juthattam volna be, ha apám és az igazgató nem alkusznak meg a lelki üdvömre, hogy majd érettségi után katolizálok. Az osztályfőnöki naplóban hivatalosan ágostai hitvallású evangélikusként voltam bejegyezve, ennek ellenére a katolikus szertartás szerint éltem.
1935 nyarán leköltöztünk Pécsre, és ott apám beíratott a ciszterci rend gimnáziumába. Vegyes felekezetű iskola volt, katolikus papi irányítással. A pesti megszokás alapján továbbra is a katolikus hittanra jártam. Protestáns osztálytársaim jelentették a lelkésznek, hogy én is evangélikus vagyok, mire ő kivonta a felekezet védőkardját, és beügetett az iskolába. Az igazgató nyilván félt bármiféle felekezeti villongástól, és azt mondta: fiacskám, ezután az evangélikus egyház szertartása szerint élj! Az evangélikus egyház visszaszippantott a kötelékébe, de az általuk nyújtott hitvilág nekem nem jelentett semmi pluszt, bár a gondolkodásomon talán valamivel több nyomot hagyott a protestáns tanítás, abban több a gondolati szabadság. Közömbösen végeztem a kötelességemet a nyolcadik gimnáziumig, de akkor csendes belső lázadáson estem át. A tavaszi evangélikus lelkigyakorlatra már nem mentem el, aztán idővel elítélő vélemény alakult ki bennem minden tételes vallásról, és nem volt igényem semmiféle transzcendens, metafizikai jellegű világnézetre.