Az akkori mentalitás nem kívánta meg, hogy anyám állást vállaljon, családanya lett. 1915-ben megszületett a nővérem, 1921-ben én. Anyám nevelte a gyerekeket, irányította a háztartást. Amikor az apám nehéz körülmények közé került, akkor sem jött szóba, hogy édesanyám zongoratanárnőként próbáljon keresethez jutni. Csak amikor apám meghalt, és aránylag kis özvegyi nyugdíjat kapott, toborzódott néhány diákkorú növendéke a baráti körből. Engem is tanított, de meguntam a skálázást. Sajnálom, hogy abbahagytam, mert a zenélés sok örömet tud okozni. Máig élvezettel tölt el, ha hangversenyre megyünk.
Az értelmiségi szakemberek fizetése csekély volt, apámnak akkor még háromszáz pengő alatt lehetett a havi fix jövedelme, abból kellett fenntartani a négytagú családot. Pluszban jött az újságírásból és a könyvekért kapott honorárium. Gyerekkoromban a Práter utcában éltünk, háromszobás lakásban. A mindenkori lány a konyhából elkülönített fülkében, mai szemmel nézve már-már botrányos körülmények között lakott. Ez akkor természetes volt, ma a gondolatától is rosszul vagyok. Anyám viszont jó háziasszonyként abszolút nem zsákmányolta ki ezeket a lányokat, és büszke volt rá, hogy legalább három tőle ment férjhez. Csak utólag tudtam meg tőle, hogy családunk néha filléres gondokkal küszködött. Időnként probléma volt a fűszeresnél megvenni a kávét, ami szintén hozzátartozott az életnívóhoz. Ráadásul apám nagy dohányos volt, finom angol pipadohányokat szívott. Anyám magas piedesztálra emelte apámat. Mindenben mellette volt, és semmit nem ítélt el a magatartásából, annak ellenére, hogy benne nem volt semmiféle politikai hajlandóság.