A mentőszolgálat vezetése azzal is járt, hogy ültem a telefon mellett, és ha valamilyen sérülésről befutott egy hívás, szóltam a közelemben lévő mentősöknek, ki tudnak-e menni. Nem utasítottam, nem parancsoltam, nem is volt rá szükség, rendszerint többen is jelentkeztek. Egy cédulára felírtam a pontos címet, már mentek is, és a legtöbb esetben meg is hozták a sérültet. Nagyon sokszor késő éjjel is ott ültem a telefon mellett. Szükségét éreztem, hogy minél többet ott legyek, és megtegyem, amit tudok. Előfordult, hogy egy kötözőhelyről gyógyszert vagy kötszert kértek, akkor egy személyautót megtömtünk kötszerrel, odavitte, és visszafelé rendszerint behozott egy-két sebesültet. Ezt aztán különösen a szememre hányták a nyomozás során, mondván, hogy támogattam az ellenforradalmárokat. Azt előírtuk, hogy a civil fegyveresek a kórház területén nem hordhatnak fegyvert, a bejáratnál le kellett rakniuk. Zokszó nélkül engedelmeskedtek, holott mi fegyvertelenek voltunk. Néha egész arzenál volt a kapusfülkében az ágyon és a fogasokon: géppisztolyok, puskák, pisztolyok, kézigránátok.
Néhány civil sebesült is bekerült, olyanok, akiknek belövés érte a lakását. Az oroszok, ha valami gyanúsat észleltek, mindjárt lőttek, vaktában, minden irányban. November 4-ig a halottas kamránk nagyjából kiürült, de utána hat-nyolc nap alatt nyolcvanöt halott halmozódott föl a kórház területén. Nagyon nagy szám, egy szokványos kórházi proszektúra halottas kamrája hat, nyolc, esetleg tíz holttest befogadására alkalmas, ezért egy-egy rekeszbe több holttestet tettünk, majd a boncterem kövezetére fektettük a lepedővel letakart halottakat. Nyolc-tíz orosz katona is feküdt a sebészeti osztályunkon, mind lőtt sérüléssel. Nem különítettük el őket a magyar sebesültektől, fiatalok voltak, mint a mi felkelőink, a bajban már kölcsönösen segítették egymást. Az oroszoknak persze halottaik is voltak, mentőseink orosz tankból kiszedett, megszenesedett tetemeket is hoztak be, de a sebesültjeik közül nálunk nem halt meg senki. A harcok után tájékoztattuk az orosz városparancsnokságot a nálunk lévő sebesültekről és holttestekről. Egyszer elszállították a halottakat, majd november 12-e körül beállított a Péterfy Sándor utcába egy tank, egy páncélautó géppisztolyos, rohamsisakos katonákkal, mögöttük két katonai mentőautó, aztán megint páncélautó és megint tank. Csak így mertek bejönni, holott akkor már vége volt a harcoknak. Az orosz sebesülteket a mi embereink hozták le az osztályokról, aztán az oroszok elvonultak velük.
November 4-én délután Péch Géza barátommal behoztuk a családomat is; ekkorra már a lakásunk közelében is sűrűsödtek a harcok. Jóformán csak reggel és este láttam őket. Gizi, a feleségem a Péterfy vérellátó szolgálatnál beállt a munkahelyére, itt volt belgyógyász kivizsgáló orvos. Egyre több civil menekült hozzánk, a kórházba. Nem tudok pontos számot, de legalább két-háromszázan lehettek. A földszinti folyosókon – főleg a rendelőintézeti részlegnél volt erre elegendő hely –, másrészt az alagsorban helyeztük el őket matracokon. A Baross téren orosz gyújtóbombáktól kigyulladt egy ház, és az álmukból felriadt emberek többnyire hálóruhában, vállukra vetett kabátban, rémülten rohantak a legközelebbi menhelyre, a kórházba. Aztán egy óvodánk is lett. Valahol a közelben volt egy hetes óvoda. November 3-án ottmaradtak a gyerekek, és 4-én, vasárnap beleestek az oroszok egyik bevonulási útvonalába, gyújtógránátot kaptak. A mentőseim behozták a sok riadt kisgyereket, odairányítottunk egy csomó nőt, akik elkezdték babusgatni őket, és szerencsére elég hamar megnyugodtak.
Mivel 4-től kezdve a kórház hivatalos vezetéséből senki sem volt elérhető – az igazgatóhelyettes, aki engem 30-án a mentőszolgálat élére küldött, bent lakott ugyan a kórházban, de éjszaka elérhetetlen rejtekhelyen bújt meg –, általában nekem kellett intézkedni. A munkatársakkal rendkívül harmonikusan ment a dolog, mindenkiben fantasztikus segítőkészség volt. Egy nővér vagy egy fűtőházi munkás természetesnek vette, hogy erejét meghaladó feladatokat is ellásson. Egyébként jellemző a forradalmi hetek állapotára, hogy Budapesten a vízellátás, a villany, a telefon, sőt azt hiszem, még a gázellátás is végig zavartalanul megmaradt. A városi közműveknél nyilván természetes kötelességérzetből folyamatosan dolgoztak.
A légópincében egy csomó anyag volt felhalmozva háború esetére: meleg ruha, pufajka, pokróc, kötszer, gyógyszer meg egyebek. Ezeket a raktáros adta ki az osztályokra, a szükségleteknek megfelelően. A felkelők a honvéd egészségügyi szolgálat raktáraiból is felnyitottak néhányat, onnan is hihetetlen mennyiségű kötszert és gyógyászati eszközt kapott a kórház. Mindig volt elegendő kötszerünk és gyógyszerünk. A vöröskeresztes szállítmányok is sok mindent tartalmaztak. Volt olyan eset, hogy valaki kiment tőlünk Bécsbe, ott érintkezésbe lépett valamelyik segélyszervezettel, azok megtömtek egy autóbuszt gyógyszerrel, kötszerrel, takaróval, ruhaneművel, konzervvel, és hozták haza. Sok mindent küldtek a lengyelek is: majdhogynem állami szinten intézkedtek a testvéri magyar nép megsegítéséről, és a lengyel társadalom is lelkesen ontotta a segélyt, vérpalackokat is kaptunk tőlük. Még november közepén is jöttek segélyszállítmányok. Tudomásom szerint Budapest nagy részén 8-án este megszűnt a fegyveres harc, 10-e körül a családot is hazavittük a kórházból.
Az október 30-án megválasztott forradalmi tanács továbbra is működött a kórházban, de a mentőszolgálat a 16-i razzia után megszűnt. A sofőrök szétszéledtek, néhányat bevittek a főkapitányságra, a személyautókért pedig sorra jöttek a tulajdonosaik. A karhatalmisták az emeleti betegosztályokat ekkor még nem inzultálták, decemberben aztán erre is sor került. Az egyik szobában tömérdek írógépet, egy stencilgépet és egy rádió adó-vevő készüléket is találtak. Én magam nem foglalkoztam röpiratszerkesztéssel és sokszorosítással, de lelkesen olvastam az illegális sajtótermékeket. Amikor kiderült, hogy a kórház alkalmazottai, munkatársai közül többen szenvedtek több-kevesebb kárt a harci cselekmények idején, a forradalmi tanácson belül létrehoztuk a szociális bizottságot, és decemberben gyűjtést indítottunk a károsult munkatársak megsegítésére. Ennek a bizottságnak én lettem az elnöke, és gyakorlatilag én is csináltam mindent. Úgy emlékszem, több mint húszezer forint jött össze. A bizottságnak volt még két tagja, egy a szakmunkások közül, és valaki a gazdasági osztályról. Teljes egyetértésben döntöttünk a szétosztás alapelveiről, majd a pénzt prezentáltuk az érdekelteknek. Januárban az Írószövetség tagjai számára is volt egy gyűjtési akció, ami politikai gesztusnak számított. Keresztury Dezső indította el, aki akkor a Széchényi Könyvtár színháztörténeti osztályát vezette. A nővérem is ott dolgozott, ő adott hírt az akcióról. Nagy lelkesedéssel gyűjtöttem a kórházban, két és fél, háromezer forint biztosan összegyűlt. A forradalmi tanács még itt-ott tevékenykedett, időnként a kórházvezető is kikérte a véleményemet bizonyos kérdésekben. A forradalom alatt megszűnt az MDP helyi bizottsága, megszabadultunk a pártszervektől, decemberben azonban az a hír járta, hogy megalakult az MSZMP kórházi tagozata. Én nem rejtettem véka alá a véleményemet, hangosan hirdettem az ellenérzésemet.
A Központi Munkástanács falragaszokon tette közzé felhívását, hogy november 23-án délután két és három óra között magyar ember ne lépjen az utcára. Impozáns látvány volt: kinéztünk az ablakon, és egyetlen civilt sem láttunk az utcán. Ha itt-ott mégis felbukkant egy-két ember, az ablakokból olyan pfújolásban részesült, hogy ész nélkül berohant egy kapualjba. A jó ég tudja, mit gondoltunk, elérhetünk-e bármit is ezzel a passzív ellenállással. Az biztos, hogy minden ilyen akciónak az volt a jelentősége és értéke, hogy tudtára adja a világnak, nem törődünk bele a forradalom eltiprásába. Szilveszter estéjén gyertyát rakunk ki az ablakokba, mindenki tudta, miért. December 30-án a Zeneakadémián Ferencsik János Beethoven Eroica szimfóniáját vezényelte. A második tételt, a gyászindulót állva hallgatta a közönség. Az előcsarnokban a Vöröskereszt gyűjtött a károkat szenvedettek megsegítésére. Bőven dobáltunk pénzt a kihelyezett ládába. A társadalom akkor nagyon adakozó volt. Csak egyszer kellett szólni, hogy soron kívüli véradásra van szükség, százával jöttek az emberek.
Október 23-án délután öt körül végeztem a kórházban, és amikor kimentem a Rákóczi útra, láttam, nem jár sem a villamos, sem a busz, viszont időnként elrobogott mellettem egy-egy teherautó, tele fiatalokkal, akik nemzetiszínű zászlókat lengettek, röpcédulákat dobáltak és énekeltek. Így aztán gyalog mentem haza, a Liszt Ferenc térre. Otthon vendégeink voltak. Egyikük a feleségem kolozsvári nagynénje, aki pár nappal korábban érkezett. Néhány napig élvezte Budapestet, aztán bekerült az ostromállapotba. November közepén ment el, amikor a román nagykövetségről autóbusszal vitték haza itt rekedt állampolgáraikat. Nekünk akkor nem volt rádiónk, de figyeltük, mi történik kinn, néha kinyitottam az ablakot. Az Andrássy úton, amelyet akkor éppen Sztálin útnak neveztek, elég nagy volt a zaj és a nyüzsgés. Hogy tájékozódjam, lementem az utcára körülnézni. A Belváros irányába indultam, s épp akkor értem a Bajcsy-Zsilinszky úti sarokra, amikor két fiatalember egy létrán állva vésővel és kalapáccsal ütötte ki a Sztálin út névtáblát. Nagy taps volt. Rengeteg ember ácsorgott körülöttem. Fegyvere nem volt senkinek, szemmel láthatólag a környékbeli lakók csődültek össze. Várakoztunk, hogy mi lesz még, a távolból néha-néha lövéseket is lehetett hallani. Egyszer csak arra figyeltünk fel, mintha a Bajcsy-Zsilinszky úton, felülről, tehát Pest északi része felől tankok közelednének. Akkor már hallottunk róla, hogy egyetemisták vannak a Rádiónál, és fegyveres harc alakult ki. Rettenetesen felháborodtunk, hogy tankokkal mennek a fiaink ellen. Tényleg jöttek a tankok, csukott tetővel, volt talán négy vagy öt. Egyszer csak megnyílt a vezértank teteje, kidugtak rajta egy nemzetiszín zászlót. Hát mondanom se kell, a tömeget levette a lábáról ez az okos akció. Hatalmas tapsviharban törtünk ki a pfújolások után. A toronyban megjelent egy tiszt, és barátságosan integetett. Úgy könyveltük el a dolgot, hogy ezek nem bevetésre indulnak a fiaink ellen. A tankok aztán elviharzottak a Tanács körút irányába. Mivel tudtam, hogy otthon várnak, visszamentem, hogy híreket adjak az eseményekről.
Másnap reggel korán felébredtünk, csönd volt. Nemsokára felhívott telefonon a szomszéd bérházban lakó kollégám, Harmath Zoltán. Mondtam, jöjjön át, beszéljük meg, mit csináljunk. A szomszéd lakásban egy idősebb szájsebész főorvos lakott, ő is átjött. Megállapítottuk, hogy mivel éjszaka lövöldözés volt a városban, valószínű, hogy a kórházakban sebesültek is vannak, mi orvosok vagyunk, be kell mennünk a Péterfybe. A szájsebész kolléga hazament, mi meg Zoltánnal a kezünkbe vettünk egy-egy orvosi táskát, és elindultunk az akkor Majakovszkij nevét viselő Király utcán. A kapualjakban itt-ott puskás fiatalemberek álltak, de ránk se fütyültek. A Fasorban volt a Korvin Ottó Kórház, a Belügyminisztérium, helyesebben az Államvédelmi Hatóság saját kórháza, a kapuja nyitva volt, fegyveres kapuőrséget nem láttunk. Szemben, az orosz városparancsnokság előtt viszont tank is állt, meg páncélautók, látszottak a bent ülő rohamsisakos orosz katonák, géppisztollyal a kezükben, de azok sem törődtek velünk. Beértünk a kórházba, az egyik igazgatóhelyettes fogadott, nagyon megörült nekünk. Azt hiszem, mi voltunk a huszadik és a huszonegyedik orvos, aki bent volt a kórházban a száznyolcvan közül. Mi a teendő, hol van ránk szükség? – kérdeztük. Menjetek a sebészetre, nézzetek körül! – mondta. Átmentünk a kórházi sebészetre, néhány kollégánk már a műtőben volt, mi is beálltunk asszisztálni. Túlnyomórészt lőtt sérülteket láttunk el, akiket éjszaka és reggel szállítottak be a kórházba, elsősorban a Rádió előtt kialakult csatatérről.
Azt nem tudom, hogy 24-én hány sebesült volt, mert az emlékeim összemosódnak a 25-i, azzal az ominózus csütörtöki nappal, amikor kora délután addig el nem képzelt számban zúdultak be a sebesültek a Péterfybe. Akkor értesültünk az Országház előtti mészárlásról. Az egyik sérült egy fiatal parasztember volt, aki 25-én délelőtt kofahajóval érkezett Budapestre. Valahol a Szabadság híd táján kötött ki a hajó, onnan gyalog ment a Parlamenthez, ahol belekerült a szórásba, és ha jól emlékszem, lábsérülést szenvedett. Ő volt az első szemtanú, aki hírt adott arról a borzalmas eseményről. Hogy honnan lőttek, arról akkor semmit sem tudtunk, de mindenki azt valószínűsítette, hogy az ávósok lőtték a tömeget a környező házak tetejéről. Mi benn maradtunk a kórházban, mert még este is folytak műtétek, szükség volt ránk. Másrészt a késő esti sötétségben meglehetősen bizonytalan lett volna a hazajutásunk.