Július 15-én leutaztam Fehérvárra. A gondnok azonnal a kórházi ruharaktárba vitt, ahol fehér nadrágot és köpenyt kaptam. Hétfőn aztán bemutatkoztam az igazgatónak, de nem az volt a lényeges, hanem hogy akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Kristóf Gizellával, aki fiatal orvosként a belosztályon dolgozott, és mellesleg Koch Nándor unokahúga volt. Hamarosan mélyebb érzelmi kapcsolat alakult ki közöttünk.
December 8-án visszamentem Székesfehérvárra, ott vészeltem át a háború végét. Űzött a szívem, de szükség volt rám a kórházban is. A leendő feleségem nem volt hajlandó feljönni velem Pestre, mert mint orvos egyedül lakott a kórházban, és kötelességének érezte, hogy ott maradjon. Úgy döntöttem, én is maradok.
Még Fehérváron tervbe vettük, hogy megházasodunk, azonban én akkor épp csak elmúltam huszonhárom éves, az érvényben lévő törvényes rendelkezés szerint kiskorúnak számítottam, csak szülői beleegyezéssel vagy gyámhatósági hozzájárulással esküdhettünk volna meg. Így aztán sokáig távszerelemben éltünk. Gizi 46-ban felkerült Pestre, a II. sz. Belklinikára gyakornoknak – a klinikát 46 elejétől Haynal Imre vezette –, én Pécsett voltam, néha összejöttünk. 1948-ban úgy döntöttünk, megházasodunk. Október 30-án, Pesten tartottuk az esküvőt, a Fasori református templomban. Az egyházi esküvő családi kívánság volt, én egyáltalán nem ragaszkodtam hozzá. A feleségem református, hívő lélek volt, aztán – talán ismeretségünk és barátságunk is befolyásolta – kezdett eltávolodni a tételes vallástól. 48-ban már ő sem ragaszkodott volna az egyházi esküvőhöz, de a családi környezet igen. Az övéi Kolozsváron éltek, levélben tartották a kapcsolatot. 47-ben még meglátogathatta a családját, aztán 1955-ig nem volt lehetséges semmiféle személyes kapcsolat. Az esküvőre, Fasori templomba Gizi összes kollégája eljött, Haynal professzor és a párttitkár is. Az esküvő után rövid időt töltöttünk a Balaton partján, Ábrahámhegyen, aztán mindegyikünk ment a dolgára, én Pécsre tanítani, ő Pestre dolgozni.