Tovább a szövegrészlethez...
1956

Érdekes, november 2-a ugyanolyan nap volt, mint a mai, elkezdett esni a hó. Előző nap, 1-jén gyönyörű, verőfényes időben tettük meg a körutat. Elkértük a rektori tárgyalótermet, ott fogadtuk a küldöttségeket. Jöttek Békéscsabáról, Balassagyarmatról, Egerből, tehát Borsod, Heves, Nógrád, Szolnok, Békés megyéből körülbelül húszan. Tizenegy óra körül kezdtük el az értekezletet. Mihala Feri meg én vezettük le, de időnként Fekete Simon és Dornbach Gyuszi is benézett. Elsősorban a Nagy Imre kormánynyilatkozatára építettünk. Mihala Feri a bevezetőjében elmondta, hogy a Nagy Imre-kormány megerősítése a cél. Ennek érdekében már megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, és mi azt látnánk helyesnek, ha – a különböző negatív befolyásokat csökkentendő – megalakítanánk az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, majd Nagy Imre mellett hűségesküt téve, megteremtenénk a lehetőséget egy parlamentáris kormányzat létrejöttéhez. Úgy emlékszem, azt mondtuk, majd választásokat kell tartani, addig azonban maradjon a Nagy Imre-kormány és az országos munkástanács. Vita alakult ki a többpártrendszerről, amit mi, miskolciak nem támogattunk, végül úgy került be a tizenöt pontunkba, hogy többpártrendszer alapján végrehajtott választások legyenek. Megfogalmaztuk azt is, hogy csökkenteni kell a minisztériumok számát, a kompromittált vezetőket el kell távolítani. A célok között rögzítettük a szovjet csapatok kivonását, a semlegességet, a termelőmunka beindítását, a sztrájkok megszüntetését. A kompromittált miniszterekről szólva elsősorban Czottner Sándor bányaipari miniszterre gondoltunk, aztán volt még három-négy hozzá nem értő magas rangú káder. Ez azért is irritált bennünket, mert odajártak vizsgázni hozzánk. Pártvonalon kötelezték őket, szerezzenek műszaki végzettséget, és volt pofájuk érettségi, minden nélkül beiratkozni az egyetemre. És úgy jöttek el vizsgázni, hogy csak elbeszélgettek a proffal, a vizsga persze mindig sikerült. Vita alakult ki arról is, hány tagú legyen a vezetőség, megyénként hány főt delegáljanak, de ezek nem voltak lényegesek.

1956

A határozatot végül gépbe diktáltuk. Mihala Feri, Korompay János és én vállaltuk az egészet. Korompayt korábban nem ismertük, az alakuló ülésen derült ki, hogy aktív és végtelenül értelmes jogászember. Ő szigorúan tartotta magát a jogszerűséghez. Mi nem fektettünk nagy súlyt a szóhasználatra, ő viszont mindig nagyon precizírozta a kifejezéseket. A tizenöt ponttal minden jelenlévő egyetértett. Az volt a terv, hogy Mihala Feri és az egri küldött, Nagy Pál megy fel a kormányhoz a nyilatkozattal. Nagy Pál vállalta volna a titkárságot és a pesti utat is, de azon az állásponton volt, hogy ebben a forradalmi helyzetben, amikor óránként van valami tennivaló, aláírás, döntés, hogy néz ki, hogy az elnök, Mihala Miskolcon van, ő, a titkár meg Egerben. A munka szempontjából az a helyes, ha én leszek a titkár, és Budapestre is én megyek. Elvállaltam.  November 3-án nyugodtan, boldogan mentem be az egyetemre, hogy na, elő van készítve minden, hétfőn indulhatunk. Olyan hírek jöttek, hogy megyei munkástanácsnál is minden rendben van, egységesek, és Pesten is normalizálódott a helyzet. Reménykedéssel telt el a nap. Aztán november 4-én hajnalban a rádióból tudtuk meg, mi történt. Engem aznap délután többekkel együtt bevittek a szovjet laktanyába – egy páncélos kocsi jött értem a lakásomra –, ahol orosz tisztek tárgyaltak velünk, tolmáccsal. Érdeklődtek, hogy forradalmárok vagy ellenforradalmárok vagyunk-e? Mit csinálunk? Van-e fegyverünk? Aztán hála Istennek, elengedtek. Földváriékat viszont elvitték a Szovjetunióba, köztük azt az egyetemistát is, akit a diákparlament delegált a munkástanácsba.

1956

A november 4-i, hajnali orvtámadás az egyetemen – két halálesettel és vagy három súlyos sebesülttel – igen rossz hatással volt mindenkire. Még sötétben támadtak az oroszok, a hallgatók tűzharcba keveredtek velük.

1956

1956 szeptemberében nagy változás kezdődött, érezni lehetett, hogy valami készül. Nyáron strandra jártunk, beszélgettünk, hogy változásra lenne szükség, de akkor mindez még nem vetődött fel olyan élességgel, mint a tanévkezdés után, amikor az ifjúság mozgolódni kezdett, az egyetemeken egymás után jöttek létre a különböző ifjúsági parlamentek, mindenütt a követelésekről tárgyaltak. A Petőfi Kör összejövetelei és az írók mozgalma felforrósította a levegőt. Én az egyetemen minden ifjúsági gyűlésen részt vettem. A legnagyobb az október 22-i volt, ebéd után kezdődött, éjfél körül ért véget, és a tizenegy pontos diákkövetelésekben teljesedett ki. A gyűlés nem indult forradalmi hangulatban, csak később, a hozzászólások során alakult azzá. Az egyik fő téma az volt, hogy az orosz csapatok menjenek haza, ne élősködjenek a nyakunkon. Itt laknak családostól, miből élnek, kikből élnek, semmi szükség rájuk, menjenek haza. A végén már Trianonnal és Magyarország státusával, sőt a dunai konföderációval kapcsolatos kérdések is felvetődtek. Bihari Sándor költő – akkor a TIT miskolci szervezetének irodalmi és művészeti titkára – alaposan befűtötte a hallgatókat, tulajdonképpen ő volt a szikra, aki meggyújtotta a tüzet. Felszólalt Terplán Zénó és Petrich Géza is, megpróbálták visszafogni az indulatokat, ami csak részben sikerült, már látszott, hogy visszafordíthatatlan az egész. Ilyen jellegű gyűlés korábban soha sem volt. Azelőtt az ember minden gyűlésről pontosan tudta, mi fog történni. Itt minden másként alakult. A gyűlés végére megszűnt a DISZ, majd megalakult a diákparlament. Az egyetemi pártbizottság nem hirdetett semmiféle ellenállást, nem deklarálta, hogy törvényellenes, amit a diákok csinálnak, nem szegült szembe az áradattal. Sőt, azt mondták, mindenki cselekedjék belátása szerint. Nem tudok róla, hogy bárkit is győzködtek volna, tartsa távol magát a diákparlamenttől, engem sem, aki akkor még párttag voltam.

Oldalak