Tóth Árpád az egyetemen maradt, 57 decemberében a tanszéken őszinte vallomást tett, hogy évek óta rendőrségi besúgó, és hogy nagyon megbánta, szégyelli magát miatta. Ő lett a legdöntőbb informátor ellenem, mert pontosan tudta, mi történt a hírközpontban, ki mit csinált, és mindent leadott. Szabadulásom után megtudtam, hogy keletnémet feleségével hazament Berlinbe, és az U-Bahnnal átmentek a másik oldalra, a nő nyugat-németországi rokonaihoz. Egyébként ő is és a felesége is Leningrádban tanult, ott ismerkedtek meg. Árpi Nyugat-Németországól írt egy levelet a rektornak, hogy elnézést kér, nem kívánja fenntartani a magyar állampolgárságát. Ráadásul olyan csapágyipari céghez került, amellyel a későbbiekben magam is kapcsolatba kerültem, és ha ott jártunk, mindig bujkált előlem, meg mindenki elől, aki Magyarországról érkezett.
Az egyetemisták többsége hazament, a tanítás csak januárban kezdett beindulni, sokan disszidáltak, szervezeti életet nem éltünk, nem is volt rá lehetőség, hogy összejöjjünk. Fekete Simon nagyon hamar elment az országból. Én is gondoltam rá, hogy disszidálunk. November 23-án össze is pakoltunk, elmentünk Pestig, de ott visszafordultunk, mert nagyon bizonytalannak láttuk a helyzetet. Meg aztán úgy éreztem: nem csináltam semmi olyasmit, ami miatt menekülni kellene, vér nem tapad a kezemhez, kárt nem okoztam senkinek, az államnak se, nem érzem magam bűnösnek. Nem tudom, észrevette-e, hogy a bíróság előtt minden pertársam vállalta, hogy bűnös, egyedül én nem. A bíró azt mondta, hogy súlyosbító körülménynek veszi, de akkor sem ismertem el.